2015. október 22.

1. fejezet

Halihó!

El sem tujátok képzelni mennyire örültem a sok hozzászólásnak, nagyon köszönöm mindenkinek innen is! Be is mutatnám akkor az első fejezetet, ahol végre megismerhetitek a főszereplőnket, kíváncsi vagyok, mit fogtok szólni hozzá.
Ölel Titeket,
Flo Romeijn




A titkos szertartás



Hullámok ostromolták a barlang vastag falát. Robajuk visszhangzott a kőfalak között, szinte teljesen elnyomva Connell atya hangját, sőt, még a gondolataim hangját is. Fáztam. Kezeimet összekulcsoltam az ölemben, közelebb húzódva öcsémhez, Finbarrhoz, aki felemelt fejjel, figyelmesen hallgatta a példabeszédet latinul felolvasó papot.
   Az óceán mintha nekünk dolgozott volna, olyan hangerővel robajlott. A masszív plafonra emeltem tekintetem, és elgondoltam: a felszínen csak az ég felé meredező sziklák látszanak most. Egy protestáns sem tudja, mi zajlik itt, ez pedig furcsa büszkeséggel töltött el, még a töménytelen latin beszéd – amiből gyakorlatilag semmit sem értettem – ellenére is.
   Hosszúra húzódott a prédikáció. Tekintetem elkalandozott; hol a barlang falán húzódó vékony repedéseket, hol az előttem ülő férfi zekéjének kopott anyagát fixíroztam, vagy épp az ölemben összefonódott ujjaimmal babráltam. Egyszerűen megfagytam, ízületeim pedig sokkal jobban érezték magukat egy kis mozgás után. Meg egy kis nézelődés után. Meg azután, hogy a pap szavai szép lassan összemosódtak a fejemben.  
   Fészkelődés hallatszott, ahogy mindenki talpra állt. Nyikorogtak az ódon padok, csikorogtak az öregek csontjai, de a hívek engedelmesen tették kötelességüket. A szél pedig úgy süvített odakint, mintha direkt el akarná nyomni a szentmisén elhangzó szavakat, vagy ilyen, vagy olyan okból. Riadtan vettem észre, hogy már megint inkább figyelek a természetre, annak minden háborgó gyönyörűségére, mint a lelki táplálékra, ezért inkább előreszegtem a szemeim, nem nézve senkire, csakis a több ezer éves barlang falának kavargó szürke mintájára.
   Finbarr megbökte a karom. Jól van már, jól van, gondoltam, s hosszan kifújtam a levegőt, bosszús pillantást küldve öcsémre, akinek szája sarkában az a megszokott, apró mosoly bujkált. Verekedni támadt kedvem vele, ugyanúgy, mint évekkel ezelőtt kiskorunkban, ám hamar rá kellett jönnöm, hogy egy ilyen szent helyen nem illő ilyenre gondolni.
   Imádkozhattam volna. Körülöttem minden ember lehajtott fejjel, kezeiket összekulcsolva fohászkodott Istenhez – nem is kellett törnöm a fejem, hogy kitaláljam, miért könyörögnek. Jobb termés, kevesebb elpusztult bárány a télen, kegyes időjárás. Rokonaik gyógyulása betegségeikből, elítélt szeretteik megmentése. Szabadság. 
   Lehunytam én is a szemeim, jéghideg, elgémberedett ujjaim egymásba fonódtak az ölemben. Lett volna mit kérnem a Mindenhatótól. Vágyaim láthatatlan végű sorban sorakoztak, de félelmeim is, amiket mind-mind meg akartam váltani, le akartam győzni. Ó, Istenem. Megráztam a fejem, s inkább a testvéreimért imádkoztam. Finbarrért, aki itt állt mellettem, és aki olyan megrendíthetetlenül hűséges volt mindenhez, amit szeretett. És mégis, mennyi kárt tesz magának! Kérlek, Istenem, állítsd őt meg. Ott van Callum, aki olyan tapasztalatlan még, és annyival többet érdemel a sorsánál! Emeld őt ki, hadd részesüljön valami szebben, hadd legyen szabad, mint a madár! Én pedig…
   Öcsém érintésére eszméltem. Felkaptam a fejem, majd kezeimet továbbra is összekulcsolva indultam el kifelé a többiek után. Végighaladtunk a víz alatti barlang hideg fala mellett, csizmám talpa alatt síkos volt a szikla. Só és hal szaga terjengett, na meg esőé, aminek terhes, sötétszürke felhői már valószínűleg befedték az eget, hogy nemsokára kiadják magukból a zuhatagot. Csendre akartam elaludni ma éjjel, a tücskök muzsikájára, nem pedig zsibongó viharra, de ezért sajnos már nem maradt időm imádkozni. Talán legközelebb.
   Az emberek beszélgettek, miközben a felszín felé haladtunk a sötét járatban. Connell atya a hívők kérdéseire felelt, jó pap módjára tanácsokkal látta el őket, szórta áldásait mindenkire, aki kérte. Mellettem Finbarr kaptatott fel a kopott kőlépcsőn. Ismerősöket láttam mindenfelé; szinte mindenkit meg tudtam volna nevezni, a történetüket is ismertem, bár a fáklyák piros fényében arcvonásaik mégsem voltak olyan kivehetőek. Inkább szellemszerűnek tűntek, a tűz csak még inkább kiemelte nyomorukat. Fekete barázdákat festett arcukba, ahol megvágta őket a penge, beesett orcájuk az éhségről tanúskodott. Nyomasztott, ami körülöttem folyt.
   -  Naomh?
   -  Igen? – kérdeztem vissza fáradtan.
   Felhorkant. Magasabbra nőtt nálam vagy két fejjel, mégis olyan gyereknek láttam, amennyire még a szomszéd lány pár hónapos csecsemőjét sem. Az éjszakába kiérve arcát megvilágította a súlyos fekete felhők mögül kivilágló hold, vörösbarna haját felkapta a szél, mire ő hanyagul a sapkája alá gyömöszölte azt. – Olyan savanyú képet vágtál végig – mondta, miközben a messzeséget pásztázta. A barlang rejtett bejáratánál szétváltunk, s kisebb csoportokban tértünk vissza a városba. Tudtuk, melyek azok a részek, amiket kevésbé őriznek figyelmesen, és melyek azok, amiket igen, így már évek óta képesek voltunk túljárni az angolok eszén.
   Ketten indultunk el. Az éjszaka fekete leple befedte az eget, a szél elsüvített fülünk mellett. Mi mindig kerülőt tettünk, nehogy minden hívő egyszerre, feltűnést keltve érjen vissza, s mivel mi erősek és fiatalok voltunk, így hátramaradtunk.
   -  Nem vágtam savanyú képet – ráztam meg a fejem, aztán nagyot nyeltem. Bizonytalanság szorította össze a mellkasom, s nem bírtam tovább magamban tartani, ami egész este nyomasztott. - Figyelj, kérdezni akarok valamit. Ma nem mész el, ugye? – Nem akartam, de hangomat mégis átitatta az aggodalom.
   Finbarr hatalmasat sóhajtott, tekintetét az égnek emelte. Abban a pillanatban igencsak aprónak éreztem magam mellette, szóval jól kihúztam magam, hogy a szavaim még mélyebbre szántsanak. – Mennem kell – jelentette ki végül. – És neked is jönnöd kéne. Derék leány vagy, hasznodat vennénk abban, ami következik…
   -  Ne többet! – hallgattattam el. – Ne hozd fel Callum előtt, világos? Ne hozd fel senki előtt!
   -  Nem kell sok idő, hogy rávegyem Conallt is. Paddy Kavanagh és Gilroy már csatlakoztak, Ballybunion ifjai mind…
   -  Mind szarházi idióták! – fejeztem be öcsém helyett, aki megint jó nagyot sóhajtott. Egy időre lehallgattam, mert tudtam, hogy most túlléptem egy határt.
   Csendben haladtunk tovább, de a gondolataim még az óceánnál is dühösebben hömpölyögtek – aminek hangjait még innen is hallottuk. Haragudtam Finbarr-ra, amiért veszélynek tette ki magát, amiért ilyen ügyekbe bonyolódott. Legszívesebben a fejére zúdítottam volna minden szitokszót, minden egyes káromkodást, amit ismertem, de tisztában voltam vele, hogy hidegen hagyja a véleményem. Egy ideje már így ment ez a dolog.
   -  Legalább Callumot ne keverd bele – morogtam, miközben az egyik sziklás szurdok peremén vágtunk át. Kődarabok hullottak a mélybe, görgő hangot hallatva, aztán koppanást. Ott kéne szétzúznom Finbarr fejét, igen.
   Persze nem felelt, amiből két dologra következtethettem: vagy tervezte, vagy már meg is tette. Mesélt az öcsénknek arról, amit a fejükben forgatnak. Telebeszélte a fejét. – Már elmondtad neki, mi?
   -  Igen, beszéltem vele – felelte élesen.
   -  A bhastaird mór – mormogtam orrom alá a kelta szidalmat, s meggyorsítottam a lépteim.  
   -  Most meg hova futsz? Naomh! Az Istenért…
   Robogva érkeztem le az emelkedőről, csizmám cuppogott a sárban. Már láttam Ballybunion sötétbe burkolózó épületeit, és a várost határoló kis kunyhókat, amikben legfőképp az állattenyésztők éltek, jószágaikra vigyázva. Fáklyáik már kialudtak, birkáik abbahagyták a bégetést mára, ők maguk pedig ugyanúgy katolikusok voltak, mint mi, így nem tartottam tőlük. Finbarrtól viszont igen – jobban mondva inkább attól, hogy megütöm -, tehát jobbnak láttam szedni a lábaimat, mielőtt utolért volna. Persze az ő léptei olyanok voltak az enyémhez képest, mint egy igáslóé a felföldi póniéhoz mérve. Hamar be is ért, de szerencsére nem erőltette, hogy beszéljünk. Némán gyalogoltunk egymás mellett, beszívva a sós, hideg levegőt, talán azon rágódva, hogy hogy is fogjuk kibírni a másik társaságában.
   -  Nem minden olyan rossz, mint amilyennek te látod – törte meg végül Finbarr a csendet. – Van esély.
   -  Ahogy arra is van esély, hogy holnap Conall átnyújtja nekem a kalapját, meg a Taibhse tulajdoni papírjait! Na, ne röhögtess!
   Egy percig csak a lépteinket hallgattuk. Aztán Finbarr megköszörülte a torkát, s felsóhajtott, ma este már sokadszorra. – Szerintem Conall igenis neked adná a hajót.
   -  Témánál vagyunk – fontam össze magam előtt a karjaim.
   Apánk rettenetesen szerette a Taibhse-t. Köztiszteletben álló ember volt, mindenki ismerte, s bár akadtak ellenlábasai is, ő maga mindenkivel igyekezett jót cselekedni. Az emberek csak „kapitányként” ismerték – habár rengeteg hajóskapitány élt és él Ballybunionban -, a hajója pedig… Az a hajó, a Taibhse volt minden, amiért apám világéletében harcolt. Ezerszer is elmesélte, hogyan szerezte meg egy gazdag hispániai kereskedőtől, hogyan hozta haza az óceánon keresztül, és azt is, hogyan sírta el magát büszkeségében, mikor először befutott vele a kikötőbe. Emlékeztem rá, hogyan tisztelte az óceánt, annak szentségét, és hogyan tisztelte magát a Taibhse-t is. Végrendeletében gyerekeire, s második feleségének bátyjára – törvényes gyámunkra -, Conall Breenre bízta a hajót, én azonban titokban mindig is magamnak akartam. Ha úgy vesszük, annyira mégsem volt titok, hiszen sütött rólam a vágy a Taibhse után.
   -  Csak beszélned kéne vele – vonta meg a vállát Finbarr, miközben elhaladtunk az egyik kunyhó mellett.
   -  Mi lenne – ráztam meg a fejem -, ha inkább hagynánk ezt az egészet. Menjünk haza, és kérlek, gyere velem te is. Azt akarod, hogy Sally kitérjen a hitéből miattad?
   Szörnyen megkönnyebbültem, mikor a város határánál az öcsém nem fordult le balra, a kocsmák irányába, hanem velem tartott. Legszívesebben pórázt kötöttem volna rá, aztán ha majd megnősül, a feleségének adtam volna, megparancsolva neki, hogy soha, de soha ne merészelje elengedni.
   Ballybunion az utóbbi években csendesedett el, miután a nyugati part is csatlakozott a protestánsok elleni felkeléshez. Pontosabban a felkelés leverése után. Az utcákon egykor nem sár borította az utakat, hanem vér, a tereken már le sem bontották az akasztófákat. Mostanában valamennyivel békésebb idők jártak, de tudtam, mennyire törékeny ez az egyensúly.
   Szűk sikátoron vágtunk át, hátam érintette a hideg kőfalat. Itt nem süvített úgy a szél, mint a városon kívül, hiszen az egymás mellé zsúfolt házak nyújtottak ellene valamiféle védelmet. Sötét volt, de mi már kiismertük itt magunkat, s ahogy egyre közeledtünk a kikötőhöz, úgy egyre tisztábban hallottuk az óceánt is. Átszeltük az egyik legszélesebb utcát Ballybunionban, aminek útján két szekér is elfért egymás mellett, s aminek kocsmáiból most is szólt a vidám muzsika. Hiába, nem voltunk teljesen szabadok, de mulatni még mindig tudtunk. Örültem, hogy ez legalább nem veszett ki teljesen Ír hon lakóiból. A következő sikátornál szajhákba futottunk, akik unottan cseverésztek a falnak támaszkodva, ám amint megpillantották Finbarrt, rögtön felélénkültek. Papagájoknak tűntek az itteni átlag, a szürkésbarna szoknyák és főkötők mellett, irányukból levendulaolaj eltúlzott illata áradt felénk.
   Az egyik sikátor falának lapultunk, amikor patkócsattogás hangzott fel az egyik irányból, de az angol katonák szerencsére nem voltak rossz kedvükben. Vörös kabátjuk még a fáklyák fényében is rikított, kalapjuk alatt ugrált a hajukból kötött lófarok. Nem szóltak egy szót sem, csupán unottan ügettek el mellettünk, egy pillantást sem vetve a két fiatal csavargóra. Fellélegeztem, mikor már csak hátasaik prüszkölését hallottam a távolban.
   -  Gyere, Naomh – fogta meg Finbarr a karom. – Siessünk.
   És siettünk is. Azon kaptam magam, hogy futólépésben követem az öcsém, csizmám cuppog a sárban. Szűk utcánkba bekanyarodva elfogott a megkönnyebbülés következő hulláma, de akkor nyugodtam meg véglegesen, mikor fellépdeltünk a kétfokos kis lépcsőn, Finbarr pedig hármat koppantott a halformájú kopogtatóval a faajtón.
   Hosszú másodpercek teltek el a kinti sötétben, amíg felhangzottak az ismerős léptek. Valaki motoszkált az ajtónál, lánc csörgött.
   -  Ki az?
   -  Mi vagyunk azok, Sally – szólt Finbarr, közben pedig körbepillantott az utcán. Egy lélek sem volt már kint ilyenkor.
   Az ajtó hevesen nyikordult meg, ahogy Sally sietve kitárta azt. Mostohaanyánk megragadott, és szinte szó szerint bepakolt minket a házba, majd a bejáratnak támaszkodva benyomta a reteszt. A sötét előszobában nem igen láttam az arcát, de sejtettem, hogy épp azt méri fel, megvan-e az összes végtagunk.
   -  Késtetek – került meg végül minket. Nem tudtunk mást tenni, mint követni őt a szűk, rövid folyosón át, ami a konyhába vezetett, s várni a fejmosásra. Sally maga is járt a titkos szertartásokra, ám amikor nélküle, az ő értelmezésében egyes-egyedül vágtunk neki az útnak, mindig sokkal komolyabban vette az aggódást. – Rettenetesen sokáig elvoltatok – csóválta meg a fejét az ódon asztalra állított gyertya fényében. Főkötője alól kiszabadult pár kócos, rókavörös tincs, homlokára ráncokat vetett az indulat. – Én meg itt vártam rátok, hogy vajon mikor hozzátok ránk a rendfenntartókat. Nem követett senki, ugye? Nem álltatok le senkivel beszélni, nagyon remélem! Istenemre mondom…
   -  Bocsáss meg – szakította félbe Finbarr -, de te is tudod, hogy nem jöhettünk egyszerre vissza. Valakinek hátra kellett maradnia! – Sally a plafonnak emelte tekintetét, ökölbe szorult kezei elernyedtek. Öcsém letelepedett az egyik hokedlire, majd az asztalra könyökölt, és sokatmondóan rám pillantott. Megráztam a fejem. Cseppet sem voltam éhes, vagy szomjas, annak ellenére, hogy Sally már szótlanul pakolta az asztalra a kenyeret és két fakupát. Ebben a pillanatban csak egy kis magányra volt szükségem, meg egy kis vízre, hogy felfrissítsem magam.
   -  Köszönöm, én… nem kérek semmit – hárítottam el Sally kísérletét a megetetésemre. -  Inkább nyugovóra térek, már így is alig lesz pár órám.
   -  Ha ennyire hajnalban kelsz, megmondhatnád Conall-nek, hogy néhanapján haza is jöhetne – morogta Sally. – Már egy hete nem láttam.
   -  Megmondom – feleltem halványan.
   Mikor kiléptem a konyhából, még hallottam az öcsém és mostohaanyám sutyorgását. Az ajtajától rögtön felfelé induló lépcső fokai keservesen nyikorogtak, akárhányszor csak megmozdultam rajtuk, a korlátba kapaszkodással már nem is próbálkoztam. Ódon volt ez a ház, s régi benne minden tárgy, minden emlék, minden gondolat. Mi is jóval öregebbnek éreztük magunkat a valódi korunknál.
   Az emeleti folyosót bevilágították a falra függesztett gyertyák. Nem a saját szobám felé indultam; még egyszer utoljára lenéztem, hogy lássam, sem Finbarr, sem Sally nem zavar, aztán hosszan kifújtam a levegőt. Az egyik gyertyát tartójából leemelve néztem végig a falon. A régi, kopott tapétán néhol egy feszület, néhol egy szerencsehozó patkó lógott, a folyosón álló kis asztalkán levő vázába Sally friss vadvirágot tett. Elmentem mellette, s óvatosan benyitottam az egyik szobába.
   Jól sejtettem, hogy Callum nem alszik még. Rögtön felkapta a fejét, ahogy nyikordult az ajtó, teste már kész volt, hogy elrejtse szabályszegésének bizonyítékait. Aztán meglátott, az arcáról pedig leolvadt a rémület. – Ó, csak te vagy. Már megijedtem, hogy anyám akar ellenőrizni.
   -  Igen, csak én – mondtam halkan, behajtva magam mögött az ajtót. – Min mesterkedsz?
   Fiatalabbik öcsém tizenegyedik évét taposta, de ahhoz képest meglehetősen magas kislegénnyé nőtt. Vörös arany haja a vállára hullott, miközben az asztalhoz hajolt, hogy karjaival védelmezze az azon szétterített papírokat. Emlékszem, milyen elárulva éreztük magunkat Finbarr-ral, mikor az apánk bemutatta nekünk a féltestvérünket, a pici babát, ami szinte elveszett Hannigan kapitány karjaiban. Rettenetes, hogyan elszaladt az idő, az azonban már nem, hogy mennyire megváltoztak az érzéseim az azóta hatalmasat nőtt kisöcsém iránt.
   -  Semmin – vágta rá, mire halványan mosolyogva ráztam meg a fejem. Közelebb léptem, így valamennyire ráláttam a papírokra, azokon pedig az aprólékos, nagy tehetségre valló rajzokra. Mégsem dicsértem meg őket, mert tudtam, mennyire gyűlöli azt Callum. – Szóval, milyen volt? – terelte el gyorsan a témát.
   - Csak a szokásos. Édesanyád haragszik ránk, amiért későn jöttünk; én a helyedben betartanám a takarodót, ha ilyen rossz kedvében van.
   -  Jó, persze. Naomh, legközelebb ugye mehetek veletek én is a szertartásra?  - egyenesedett ki a székén.
   -  Én szívesen magammal vinnélek – feleltem őszintén -, de erről beszéljünk később. Csak rád akartam nézni. – S persze ki akartam valahogy puhatolózni, mit is mondott neki Finbarr pontosan a mozgalomról. Ilyen közel kerülve a dologhoz azonban inamba szállt a bátorságom, így inkább a gondolataimtól ostromolva fordultam ki a szobájából.


5 megjegyzés:

  1. Üdv megint,
    jaj, de jó, hogy ilyen hamar lett az új fejezet! :) És tényleg megérte a várakozást, nagyon tetszett! A hangulat még mindig lenyűgöző, maga a történet pedig izgalmasnak és érdekesnek ígérkezik! Tetszett még, hogy odafigyeltél a nyelvezetre, hogy megfelelően 'régies-féle' legyen; bár mintha az elején kicsit nehezen rázódtál volna bele. Vagy csak nekem akadt meg nagyon a 'fixírozta' szón a szemem. :D Nagyon kíváncsi, vagyok, hogy fogod továbbvinni a sztorit és remélem, a következő fejezetek kicsit hosszabbak lesznek. :)
    xx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Ó, de örülök neked!^^ Jó olvasni a soraidat, a hangulatot nagyon is szerettem volna eltalálni, de ezek szerint némileg sikerült. Ne is mondd, tényleg meggyűlik néha a bajom néhány kifejezéssel. Képes vagyok percekig agyalni rajta, hogy vajon odaillik-e, vagy inkább keressek másikat... Szóval azért igyekszem, még ha nem is jön össze mindig !:)) A fejezetek hossza miatt a továbbiakban én már kicsit aggódtam, hogy valakinek talán túl hosszú lesz így egyben, túl sok. Szóval ez azt hiszem meglesz.:)
      Köszönöm, hogy írtál!
      Ölel,
      Flo

      Törlés
  2. Kedves Flo!
    Megjöttem megint, és elolvastam, bizony ám! Még kicsit keverem a neveket, de majd igyekszem megjegyezni őket.
    Eddig nagyon tetszik! Könnyedén formálod a mondatokat, teljesen el tudom képzelni az adott helyzetet, és bár az elején kicsit nehezen indult be, a végére már nagyon élveztem.
    Várom a folytatást! 😊

    Emma W.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Halihó!
      Elhiszem, ezek a régi ír nevek azért nem valami kispályásak.:P Örülök, hogy tetszik az egész, és nagyon köszi, hogy időt szántál arra, hogy írj!
      xx,
      Flo

      Törlés
  3. Drága Flo!
    Kicsit megkésve, de sikerült elolvasnom az első fejezetet. És habár már a második is kikerült, nem tudok e mellett szó nélkül elrohanni.
    Nagyom tetszett, főleg a hangulata. Ahogy a szertartás helyiségét részletezted - na meg magát a szertartást -, kezdtem úgy érezni, mintha a hideg futkosna a hátamon, főleg, mikor már az utcára értünk. Kissé borús és titokzatos még az egész, kíváncsian várom, hogyan fog folytatódni. A szereplők nevei pedig nagyon szépek, ahogy már előttem mondták, nehezen megjegyezhetőek, de utána már annál jobban megmarad az ember fejében. Az írásstílusodat pedig még mindig imádom, de azt már többször is kifejtettem korábbi történeteidnél. Fantasztikus vagy! Már a blog címével felkeltetted az érdeklődésemet, a design gyönyörű, és biztos vagyok benne, hogy nem fogsz csalódást okozni.
    Megyek is tovább, ha lesz időm, ott is hagyok nyomot!

    Ölel és puszil,
    Leia <3

    VálaszTörlés