2015. október 29.

2. fejezet

Sziasztok!
Meg is érkeztem a következő fejezettel. Nem tudom hogy vagytok vele, de nekem olyan gyorsan megy ez a szünet, csak telnek a napok és én úgy leszek egyre kétségbeesettebb... Na, nem mintha telhetetlen lennék. Na jó, talán csak egy kicsit. Panaszkodás vége.
Ami viszont még lényegesebb, hogy ezt a fejezetet elég fontosnak érzem. Új, fontos karaktereket ismerünk meg megint, az események szép lassan beindulnak. Köszönöm az eddigi hozzászólásokat és mindent, örülök, hogy itt vagytok!:))
Ölel Titeket,
Flo Romeijn




Bonyolult idők



Nem azért jártam férfiruhában, mert ki nem állhattam a csinosság és a nőiesség gondolatát. Tulajdonképpen a kikötőben állomásozó matrózokhoz képest elég hiúnak számíthattam, hiszen addig a pontig érdekelt, hogy nézek ki, amíg az nem hátráltatott a munkában. Az igazi ok a praktikusság és az elvegyülés volt. Kislánykoromban nem igazán engedhettem ezt meg magamnak, tekintve, hogy anyám nem szívlelte volna a dolgot. Végül apám bólintott rá, amikor már századszorra is bebizonyítottam, hogy az én helyem a kikötőben van, sehol máshol – ott pedig nem túl szerencsés szoknyát húzni magunk után.
   Már nem lepett meg a kontraszt Ballybunion utcáinak éjszakai és nappali arca között. Kezeimet zsebre dugva gyalogoltam, tekintetemet hunyorogva emeltem a borús égre, aminek felhői közül már kiszabadult egy-két halvány napsugár. Kócos hajfonatomat egyik vállamra dobtam, olcsó bőrből készült zekémet összehúztam magamon. Hiába a kora április, itt Ír honban hozzá kellett szoknunk a zord időjáráshoz.
   Életre kelt a város. A vörös kabátos angol katonákat félő lakosok előbújtak házaikból, hogy a piacra, vagy a kikötőbe siessenek, esetleg az egyik szomszéd városba lovagoljanak, hogy meglátogassák rokonaikat, a kézművesek pedig ott adják el portékáikat. Kora reggelre járt, de már a zenészek is felébredtek; mellettem egy ismerős arcokból álló csapat haladt el, kezeikben dudával, harmonikával és egy hegedűvel. Bizonyára láttam már őket valamelyik kocsmában, gondoltam, majd felgyorsítottam a lépteim.
   Nappal biztonságosabbá váltak a sikátorok – nem mintha Finbarr-ral amúgy nem használtuk volna őket egérútként az éj leple alatt is -, az egymáshoz igencsak közel álló falak között úgy slisszoltam át, mint egy egér. A következő utcán bódék sorakoztak mindenütt. A kikötőhöz ilyen közel már alig lakott valaki, sokkal inkább adott helyet ez a környék a szórakozásnak, ivásnak, társasági életnek. A piachoz közel már mindenfelé kiáltások repültek a levegőbe; egy kislány friss sült kagylót árult kis kordéját tolva, az egyik pultnál egy asszony próbált rám tukmálni valamit eladó ékszereiből. Észrevettem a vándorcigányokat is, akik városról városra jártak, jóslást és egyéb szórakoztató műsorokat kínálva. Lomha, foltos igáslovuk a kocsijukba fogva álldogált békésen, ők maguk pedig kiáltozva, megdöbbentő élénkséggel pakolták elő kellékeiket.
   Az épületek ritkulásával együtt támadt fel a szél, és nem kellett már sok idő, hogy a kikötő utcáján találjam magam. Az ég felé meredező árbocok olyanná tették az óceán ezen kicsi részét, mint egy sün háta, a vízre benyúló fadokkok pókhálóként hálózták azt be. A parton álló épületek – kocsmák, fogadók, és megint csak kocsmák - már a hajók felé nyíltak, bár ilyen korán legtöbbjük még zárva tartott, s a messzire elhúzódó utca legvégén állt Ballybunion egyetlen bordélya, aminek bezáratását már sokan megkísérelték, ez idáig sikertelenül.
   Eleinte nehéz volt kiigazodni a több száz dokkon kijelölt útvonal között. Fiatal bakfisként mindig óva intettek attól, hogy egyedül merészkedjek a hajók közé, hiszen nagyon is könnyen elkeveredhettem volna. Bizony, néha úgy éreztem, szükségem lenne itt egy térképre. Mára szerencsére tökéletesen vezettek az ösztöneim, az emlékeim. Könnyedén eltaláltam néhai apám Taibhse-jéhez, ami mellett honfitársaim hajói szürke kis ladikoknak látszottak csupán.
   Évekkel ezelőtt, betörésükkor az angolok minden értékesebb hajót elkoboztak, amiket a flottájukhoz, vagy teherhordásra tudtak felhasználni. Máig sem voltam biztos abban, hogy a mi Taibhse-énk hogy úszhatta meg a dolgot; Finbarr-ral végül arra jutottunk, hogy az apánk lefizette az angol király, Stuart Károly embereit.
   Ma már sok idegen is érkezett Ballybunion kikötőjébe a maga modernebb kereskedőhajóival, ők azonban leginkább csak átutazók voltak. Nem időztek itt sokáig, csak amíg eladtak valamennyit a portékájukból – vagy még annyit sem, a kibírhatatlan időjárásra, s a kellemetlen fogadtatásra hivatkozva. Így hát a Taibhse maradhatott a kikötő helyi királynője.
   A víz fölé benyúló egyik karcsú dokkon sétálva már messziről megpillantottam a sokoldalú, három árbocos galleont. Apám egy spanyol kereskedőtől szerezte meg, ám az évek során a Taibhse sokkal írebb, sokkal otthonszagúbb lett. Megviselték a viharok, a háború, még az esztendők is, és mégis, orra ugyanolyan büszkén ágaskodott, a kis zászló, Ballybunion lobogója – megkopottan bár -, de még ugyanolyan hévvel lobogott a szélben.
   A szomszéd halászhajó tulajdonosa eközben beért a dokkon, s csatlakozott hozzám. Hal, olaj és rum szagát árasztotta, de akármikor megszólított, szívesen álltam le vele beszélgetni. Egyike volt azon ritka embereknek, akik csak kicsit néztek rám itt ferde szemmel amiatt, hogy nő voltam.
   -  Rettenetes ez a szél mostanában – rázta a fejét hunyorogva Mr. O’Callaghan. – Éjjel mintha asszonyhangon sikítozna, esküszöm neked.
   -  Látja – vontam meg a vállam -, ilyen a mi földünk, még ha éjjel kísért is minket. Milyen a kapás?
   O’Callaghan ráncos arca elkomorult, sapkáját mélyebbre húzta homlokán, miközben sietve körbenézett. – Mindegy is az, Hannigan. Ami van, az már úgyse az enyém. – Azzal sokatmondóan egy bárka felé biccentett, ami mellett épp elhaladtunk. Angol lobogót tépett árboca tetején a szél. Nagyot nyeltem, aztán karon ragadtam az öreget a következő kanyarnál, lépteimet lelassítottam kissé.
   -  Megemelték az adóját? – kérdeztem suttogva, s habár a hullámok erősen csapódtak alattunk a deszkapadlónak, minden szavam jól kivehető volt. A halászok kötelesek voltak kapásuk egy részét a koronának adni, amit aztán valószínűleg az itteni csapatok ellátására használhattak fel, bár ebben nem voltunk biztosak.
   -  Attól félek, nem csak ennyiről van szó. Tudtad, hogy Kieran Lynch hajójáért beadták az elkobzási határozatot? Nem csodálom, derék egy szerkezet az, annak idején jómagam is rajta szolgáltam, mindig megbírta a háló súlyát, akármekkora makrélaraj akadt is bele, de képzeld csak el, ha minden olyan halászhajót maguknak akarnak majd…
   -  Nem akarnak – ráztam meg a fejem határozottan. – Az kizárt, hiszen ki halászna nekik akkor? Ki fizetne haladót, ha minden halászhajót ők birtokolnának? Ne aggódjon, bizonyára csak arról van szó, hogy Lynch hajója valóban kiemelkedő. – O’Callaghan arca elárulta, mennyire nem ad hitelt most a szavaimnak, ő azonban mégsem szólt semmit.
   Úti célunkhoz érve elköszöntünk. Felsóhajtottam; nem igazán volt szükségem még több nyugtalanító hírre. Ma olyan keményen fogok dolgozni, mint még soha, döntöttem el. Ha kell, felsúrolom az egész hajót, a gyomrától egészen a főárboc csúcsáig. Csak a bajkeverő angolokról terelődjön el a figyelmem!
   Furcsán könnyedén jutottam fel a fedélzetre. Nem találkoztam senkivel a legénységből, aki a bejáratra ügyelt volna, vagy bármi ehhez hasonló. Rossz előérzetem támadt, bár igyekeztem ezt elhessegetni. Conall minden bizonnyal elaludt a főkabinban, a fiúk meg ezt kihasználva valószínűleg a hajógyomorban kockáznak.
   A fedélzet teljes hosszán senkit sem láttam. A piszkosfehér vitorlákat gondosan behúzták, a Taibhse finoman ringott az egyébként nem túl nyugodt hullámok hátán. Méltatlannak tartottam ezt; hogy lehet, hogy senki nem végzi a dolgát? Egyre inkább hittem, hogy nekem kéne irányítanom ezt a hajót, s nem a gyámunknak, Conall Breennek. Túl engedékeny volt kapitánynak. Ennek ellenére persze szerettem őt. Egész kicsi korom óta ismertem – mindig is a család barátja volt -, s miután apám feleségül vette a húgát, még többet találkoztam vele. Habár nem bizonyult túl keménykezűnek, a történetmeséléshez attól még nagyon értett, így könnyen belopta magát a szívünkbe az öcsémmel. Tapasztalt tengerészként volt is mit mesélnie.
   A hajó gyomrába nyikorgó falépcső vezetett le, s mikor lenyitottam a bejáratot, már akkor megütötte a fülemet a horkolás. Hangosan fújtam ki a levegőt, miközben igyekeztem nem túl idegesen letrappolni. Ha egyvalamit, hát a nyugalmamat meg kellett őriznem, ha már eddig kibírtam.
   Sötét uralkodott idelent, az ablakokat és a lőréseket – amik egyébként már feleslegesen árválkodtak a Taibhse-én, hiszen nem voltak ágyúi – rongyokkal takarták le. A legénység közös hortyogása szinte visszhangzott a falakról, így akár vaksötétben is odataláltam volna, de a bejárat tájékáról beszűrődő halvány fény utat mutatott.
   Nem különösebben kedveltem ezeket a férfiakat. Hozzám legközelebb az egyik navigátor, Gilroy Collins nyúlt el a földön, mellette, szinte a hátához simulva Joe MacNeil, a hosszabb utakon szakácsszerepet betöltő, de egyébként félkegyelmű fickó szundított. Itt volt még Pat Jameson, a kövér kormányos, meg a fia, Jimmy, és a patkányszerű, természetre is sunyi Angus Boyle, a padlózaton itt-ott elszórva pedig az erős rakodófiúk. A legdühösebb mégis az első tisztre, Paddy Kavanagh-ra voltam, aki a falnak dőlve, félrebillentett fejjel aludta az igazak álmát, félhosszúra hagyott fekete haja valószínűleg eléggé másnapos arcába lógott.
   Hozzá léptem oda, majd csizmám orrával durván megbökdöstem a hasát, remélve, hogy még egy kicsit fáj is neki. Gyűlöltem, megvetettem a lustaságot. Először csak halkan felnyögött, de nem mozdult, csak a második, kezdetleges rúgás hozta meg a kívánt eredményt. Keltául káromkodta el magát, mikor szemei felpattantak, nagy kezeivel igyekezte ellökni magától lábfejem.
   -  Remélem, kialudtad magad – mondtam fennhangon, csípőre tett kézzel. – Hosszú volt az este, Patrick? – Kavanagh pillantásával ölni lehetett volna, s ahogy feljebb tornázta magát, további kedves jelzőkkel illetett.
   -  Miért mindig engem kínzol, nőszemély? – morogta, miközben lassan talpra állt. – Keltsd fel a többi senkiházit is, ha már itt vagy!
   -  Arra most nincs időm, de ahogy látom, neked tengernyi van. Rántsd fel a társaságot, de gyorsan! – Sajnos a hibáim közé tartozott az is, hogy nem bírtam sokáig magamon tartani a könyörtelen vezető szerepét. Hiába, mégsem különböztem annyira mostoha-nagybátyámtól, mint szerettem volna. Kifújtam a levegőt, s kissé higgadtabban folytattam. – Aztán kerítsetek valami reggelit a raktárból. Conall?
  -  A kabinjában – felelte Paddy a tarkóját vakarva. – Azt hittem, nyugodtabb napunk lesz ma, de most, hogy megérkeztél… bassza meg.
   -  Valakinek erről is gondoskodnia kell – vontam meg a vállamat, aztán megfordultam, hogy visszatérjek a fedélzetre. A lépcsőn felérve még hallottam az ébredező legénység első szitkozódásait, hangos ásításait; szám sarkában elégedett mosoly kunkorodott. 
   A kapitány kabinjához egy újabb lépcsőn kellett felsétálni, a hajó fara felőli oldalon. Nem kopogtam az ajtón; megszoktam, hogy nekem szabad a bejárás. Ahogy beléptem, orromat megcsapta a dohány szaga, az elhúzott függönyök félhomályba burkolták a helyiséget. Conall a középre felállított súlyos faasztal túloldalán ült, aminek lapján egy már szinte teljesen leégett gyertya pislákolt gyengén. Amint meghallotta a lépteim, felkapta a fejét, bár pillantása homályos volt, szemei alatt méretes táskák látszottak. Mintha nem ismert volna meg azonnal – egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy talán részeg -, de amikor ez megtörtént, felpattant, hogy egy fáradt, mégis őszinte mosollyal üdvözöljön.
   -  Naomh! – szólt Conall Breen, kalapját lekapva a fejéről, kezét a hátamra téve. Az asztalhoz vezetett, s mielőtt megszólalhattam volna, egy székre ültetett, majd ő maga is visszatelepedett a helyére. Az asztallapon mindenfelé térképek, iratok, elmaszatolódott levelek hevertek, néhány még az ősi nyelven, keltául íródott. Leplezett kíváncsisággal, csak fél szemmel pillantottam rájuk.
   -  Korán jöttél – csóválta meg a fejét. – Nem jutott munka mára, sehova sem szállítunk, a fiúkat is hagytam lazsálni.
   -  Észrevettem – mondtam kissé rosszallóan. – Pár perce keltettem fel őket.
   -  Á, keményen dolgoznak egyébként – legyintett Conall. Hátranyúlt, hogy hullámos, őszes vörös haját lófarokba kösse, majd rám pillantott fáradt, szürke szemeivel. – Te viszont a szokásosnál is zaklatottabb vagy, mintha zabszem lenne a fenekedben, leány.
   Megforgattam a szemeim. – Mi ez a sok papír az asztalon? Rám tartozik?
   -  Nem tudom követni, őszintén – dőlt hátra a székében. – Kezdek elveszni! – Itt rekedten felnevetett.
   -  Ugye nem hajóelkobzási határozat, vagy valami ilyesmi? – dőltem előre, bár a szívem mélyén tudtam, hogy erről nem lehet szó. Abban az esetben nagybátyám nem így viselkedett volna.
   Conall némán pislogott rám pár másodpercig. Ezzel a mozzanattal mostohaanyánkat, Sallyt juttatta eszembe, de ez gyorsan el is szállt, mikor megszólalt: - Hallottál Kieran Lynch hajójáról? Kitől?
   -  O’Callaghan.
   -  Hát persze. Aggódsz a Taibhse miatt?
   -  Nem gondolom, hogy mi nagy veszélyben lennénk, de sosem lehet tudni. – Szavaim ellenére a gyomrom egy pillanatra apróra húzódott. – Tudok segíteni? – biccentettem az asztalon uralkodó káosz irányába. – Átolvasni a leveleket, vagy…
   -  Van itt minden – csóválta meg a fejét. – Nem csak az elkobzások meg az angol kutyák miatt kell aggódnom, mert mindennek a tetejébe tegnap kaptam egy levelet Donald O’Leary barátomtól, nem tudom, emlékszel-e rá… - Bólintottam. Évekkel ezelőtt találkoztam vele, mikor Conall meg az apám elvitt minket Finbarr-ral, hogy meglássuk, milyen is egy szállítóhajón szolgálni. Akkoriban is érdeklődést mutattam a dolog felé – az öcsémmel ellentétben -, ezért mehettem én is. O’Leary köztiszteletben álló ember, és kereskedőmágnás volt az egyik, pár száz mérföldre levő városban, Fahamore-ban, bár az arcát már nem tudtam felidézni, de mégis, elég vészjósló emberként élt bennem. – Nos, elég aggasztó dolgokról írt. De talán olvasd el te magad, érdekesnek fogod találni.
   Átvettem tőle a borítékot az olcsó, feltépett pecséttel. Elég lassan olvastam – a velem egykorúak legtöbbje egyáltalán nem is tanult meg soha -, így kellett pár perc, amíg a levél végére értem. Visszatartott lélegzettel pillantottam fel a papírról.
   -  Eltűnt hajó? Csak úgy nyom nélkül?
   -  Igen. Persze, bármi lehetett, de ha jól emlékszem, két hónapja nem tombolt a tengeren olyan erős vihar, amiben így felszívódhatott volna a legénységgel együtt. – Kezét nyújtotta, én pedig visszaadtam a levelet.
   Donald O’Leary levele valóban érdekesnek, s mindenekfelett szomorúnak bizonyult. Megfelelő tájékozódási eszközök hiányában ugyan néha előfordult, hogy hosszú útjaikon a kereskedőhajók eltévedtek az óceánon, megpecsételve ezzel a legénység sorsát, de nem a halászhajók, amik csak a környékre futottak ki, a rajta szolgáló emberek minden tapasztalatával, és a part közelségével. Ráadásul Conallnek igaza volt; habár Ír hon időjárására mindent lehetett volna mondani, csak azt nem, hogy enyhe, már egy ideje nem sújtotta a partokat akkora vihar, ami maga alá gyűrhetett volna egy egész hajót. Ez az egy viszont, Fahamore-ban, a levél szerint két hete szívódott fel minden nyom nélkül. Elhúztam a szám.
   -  Mindenesetre megvan a magunk baja – mondtam végül, kissé keserű felhanggal. – Azért sajnálatos. Főleg, hogy milyen sokan szolgáltak a hajón. – Conall mintha kicsit ferde szemmel nézett volna rám, így gyorsan megráztam a fejem. – Szerinted mi történhetett?
   -  Bár lenne ötletem, Naomh – nyomta be a halántékát. – Hallottam olyasféle szóbeszédeket, hogy a nyílt vízen újra felütötték a fejüket a kalózok, de úgy tudom, ők inkább a spanyolok meg az angolok hajóira mennek. Miért állna érdekükben megtámadni egy ír halászhajót, mikor többségében ők maguk is honfitársaink? Mindenesetre annyi biztos, hogy bonyolult idők járnak, kedves.
   Egyetértőn bólintottam. Pár órája még megfontoltam volna, hogy felhozzam a kapitány előtt Finbarr tevékenységét az ellenállási mozgalomban, hátha ketten már tudunk hatni rá, de elolvasva a levelet, s hallva a hírt Kieran Lynch elkobzott hajójáról, valahogy nem volt szívem még több problémát Conallre zúdítani. – Mi dolgom van ma? – érdeklődtem inkább, ugyanis reménykedtem, hogy bácsikám ad valami munkát, ami majd eltereli a figyelmem.
   -  Az, hogy vigyázz magadra – felelte határozottan Conall, aztán visszatemetkezett a papírjai közé. Úgy tűnt, a téma le van zárva, bár igencsak kedvem lett volna tovább erősködni valami feladatért. Végül sóhajtva tápászkodtam fel, s megindultam kifelé a kabinból. Már a kilincset fogtam, mikor eszembe jutott még valami.
   -  Conall! – A férfi felpillantott, én pedig a vállam fölött folytattam. – A húgod hiányol, lassan látogass meg minket.
  

ËËË


Végül úgy döntöttem, hazamegyek, hogy besegítsek Sallynek a ház körül. Elmémben egymással verekedtek a baljós gondolatok, miközben letértem a dokkokról, és csizmám poros utat ért. A hajnal közben délelőttre váltott, így a kikötő utcája is megtelt. Emberekbe ütköztem mindenfelé, a hangzavar délhez közelítve kezdett a tetőfokára hágni. Furcsán sokszor botlottam idegenekbe; kifinomult külsejükre alapozva talán angolok lehettek, valószínűleg újabb protestáns telepesek. Félévente egyszer mindig jött az utánpótlás, ha esetleg az előzőek mégsem találták olyan kedvezőnek az itteni életet, vagy talán nyomasztotta őket a sok gyűlölettel teli tekintet. Én mindenesetre igyekeztem nem hozzájuk érni, így ma különösen ügyesen kellett szlalomoznom a tömegben.
   Igazság szerint szívesebben kocsmáztam volna, mint hogy hazamenjek, de ilyen korán az ivók többsége még nem nyitott ki. Én magam voltam a legnagyobb probléma; hajlamomat arra, hogy túl sokat törjem magam bizonyos kellemetlen dolgokon - mint például Finbarr hülyeségei, az elkobzott hajó, és a baljós levél -, nagyon is jól ismertem. Tudtam, hogy az otthoni munka nem fogja majd elvonni a figyelmem, hiszen a sepregetésbe nem voltam olyan szerelmes, mint a Taibhse körüli teendőkbe!
   A legelső szűk utcában kapták el a zekém ujját. Majdnem felsikítottam, mikor visszarántottak, de amint megpillantottam az ismerős arcot, inkább a tenyerem kezdett egy pofonért égni. Paddy Kavanagh, a Taibhse első tisztje tartotta ugyanis kezében a csuklóm, amit amint felfogtam a helyzetet, rögtön kitéptem az ujjai közül.
   Senki nem járt a sikátorban, ahova behúzott, még a halvány napfény sem.
   -  Mi van? – kérdeztem zavartan. Kavanagh ravasz, széles arca megfejthetetlennek tűnt, ahogy halványan, szinte becsmérlőn mosolygott rám. A háta mögül újabb ismerős hang szólalt meg, csak ezúttal egy női.
   -  Nyugi, kicsim, csak mi vagyunk.
   Oonagh Doyle prostituált volt, bár nem a szabadúszók közül; a bordélyházban dolgozott. Már magam sem emlékeztem ismertségünk gyökereire. Talán egy szívességgel kezdődött, amit ő kért tőlem, s amit aztán később visszaadott. Vagy Finbarr kétes ismerősein keresztül találkoztunk? Olyan régen történt már, hogy teljesen a homályba veszett, na meg sohasem foglalkoztatott különösebben. Nem mondtam volna magunkat barátoknak, sokkal inkább szövetségeseknek. Előfordult már, hogy a rendfenntartók előtt falaztunk egymásnak, vagy az, hogy beajánlottam pár megfáradt tengerésznek, mint esti kikapcsolódást. Hasznos kis kapcsolatnak bizonyult a miénk.
   Csak azt nem értettem, mit keres itt Paddyvel, és mit akarnak ők ketten tőlem. Kihúztam magam, s kezeimet karba fontam, hogy kissé határozottabbnak tűnjek. – Mit akartok? – vontam fel a szemöldököm.
   -  Naomh… - kezdte Oonagh, de éreztem a közelgő körítés szagát.
   -  Térj a lényegre, ha lehet – vágtam a szavába, mire ő grimaszolt egyet, aztán hátradobta tűzvörös, göndör sörényét. Paddyre pillantott, és bólintott a férfinak, aki egyik kezével a zekéje alá nyúlt, míg a másikkal megragadta a csuklóm, hogy felfelé fordítsa a tenyerem. Sietve belenyomott valamit, és egy határozott mozdulattal a tárgy köré zárta az ujjaim.
   -  Most már hivatalos vagy, Hannigan – mondta, aztán elengedett, s hátrálni kezdett a sikátor belseje felé. Oonagh nem követte rögtön, pár másodpercig megdöbbent arcomon tartotta a pillantását.
   -  Éirinn go brách – biccentett felém, és a társa után eredt.
   Döbbenten bámultam utánuk, ajkaim elnyíltak a csodálkozástól. Az ujjaim még mindig markolták a kis tárgyat, aminek mivoltát csak akkor jutott eszembe felfedezni, mikor Oonagh és Paddy már rég eltűntek a szemem elől.
   Egy kis feszület feküdt a tenyeremben, kelta nyelven megírt rongydarabba csomagolva. 

2 megjegyzés:

  1. Szia,
    Megint nagyon örülök a gyors frissítésnek, már kíváncsi voltam a folytatásra és megérte várni. :) Imádtam a leírásaidat, nagyon szépek, hangulatosak és átélhetőek. Naomh karaktere pedig kezd egyre szimpatikusabbá válni! Azért pedig plusz pont, hogy beleírtál egy prostituáltat és nem tűntetted fel negatív fényben. Minél változatosabbak a karakterek, annál jobb! :) A fejlemények is nagyon érdekesnek ígérkeznek, megint sikerült kíváncsivá tenned!
    xx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hahó!
      Hű, ezt most nagyon jó olvasni!:) Király, nem tudod, mennyire örülök, hogy tetszik, na meg annak, hogy tudatod is velem. Oonagh pedig... ő egy érdekes eset, a jövőben igen fontos szerepe lesz, és amúgy sem szeretem ezeket az általánosítgatásokat, hogy aki prostituált, az egyben rossz ember is.
      Köszönöm, hogy írtál, ölellek!

      Törlés