Sziasztok!
Meg is érkeztem a következő fejezettel. Nem tudom hogy vagytok vele, de nekem olyan gyorsan megy ez a szünet, csak telnek a napok és én úgy leszek egyre kétségbeesettebb... Na, nem mintha telhetetlen lennék. Na jó, talán csak egy kicsit. Panaszkodás vége.
Ami viszont még lényegesebb, hogy ezt a fejezetet elég fontosnak érzem. Új, fontos karaktereket ismerünk meg megint, az események szép lassan beindulnak. Köszönöm az eddigi hozzászólásokat és mindent, örülök, hogy itt vagytok!:))
Ölel Titeket,
Flo Romeijn
Bonyolult
idők
Nem
azért jártam férfiruhában, mert ki nem állhattam a csinosság és a nőiesség
gondolatát. Tulajdonképpen a kikötőben állomásozó matrózokhoz képest elég
hiúnak számíthattam, hiszen addig a pontig érdekelt, hogy nézek ki, amíg az nem
hátráltatott a munkában. Az igazi ok a praktikusság és az elvegyülés volt.
Kislánykoromban nem igazán engedhettem ezt meg magamnak, tekintve, hogy anyám
nem szívlelte volna a dolgot. Végül apám bólintott rá, amikor már századszorra
is bebizonyítottam, hogy az én helyem a kikötőben van, sehol máshol – ott pedig
nem túl szerencsés szoknyát húzni magunk után.
Már nem lepett meg a kontraszt Ballybunion
utcáinak éjszakai és nappali arca között. Kezeimet zsebre dugva gyalogoltam,
tekintetemet hunyorogva emeltem a borús égre, aminek felhői közül már
kiszabadult egy-két halvány napsugár. Kócos hajfonatomat egyik vállamra dobtam,
olcsó bőrből készült zekémet összehúztam magamon. Hiába a kora április, itt Ír
honban hozzá kellett szoknunk a zord időjáráshoz.
Életre kelt a város. A vörös kabátos angol
katonákat félő lakosok előbújtak házaikból, hogy a piacra, vagy a kikötőbe
siessenek, esetleg az egyik szomszéd városba lovagoljanak, hogy meglátogassák
rokonaikat, a kézművesek pedig ott adják el portékáikat. Kora reggelre járt, de
már a zenészek is felébredtek; mellettem egy ismerős arcokból álló csapat
haladt el, kezeikben dudával, harmonikával és egy hegedűvel. Bizonyára láttam
már őket valamelyik kocsmában, gondoltam, majd felgyorsítottam a lépteim.
Nappal biztonságosabbá váltak a sikátorok –
nem mintha Finbarr-ral amúgy nem használtuk volna őket egérútként az éj leple
alatt is -, az egymáshoz igencsak közel álló falak között úgy slisszoltam át,
mint egy egér. A következő utcán bódék sorakoztak mindenütt. A kikötőhöz ilyen
közel már alig lakott valaki, sokkal inkább adott helyet ez a környék a
szórakozásnak, ivásnak, társasági életnek. A piachoz közel már mindenfelé
kiáltások repültek a levegőbe; egy kislány friss sült kagylót árult kis
kordéját tolva, az egyik pultnál egy asszony próbált rám tukmálni valamit eladó
ékszereiből. Észrevettem a vándorcigányokat is, akik városról városra jártak,
jóslást és egyéb szórakoztató műsorokat kínálva. Lomha, foltos igáslovuk a
kocsijukba fogva álldogált békésen, ők maguk pedig kiáltozva, megdöbbentő élénkséggel
pakolták elő kellékeiket.
Az épületek ritkulásával együtt támadt fel a
szél, és nem kellett már sok idő, hogy a kikötő utcáján találjam magam. Az ég
felé meredező árbocok olyanná tették az óceán ezen kicsi részét, mint egy sün
háta, a vízre benyúló fadokkok pókhálóként hálózták azt be. A parton álló
épületek – kocsmák, fogadók, és megint csak kocsmák - már a hajók felé nyíltak,
bár ilyen korán legtöbbjük még zárva tartott, s a messzire elhúzódó utca
legvégén állt Ballybunion egyetlen bordélya, aminek bezáratását már sokan
megkísérelték, ez idáig sikertelenül.
Eleinte nehéz volt kiigazodni a több száz
dokkon kijelölt útvonal között. Fiatal bakfisként mindig óva intettek attól,
hogy egyedül merészkedjek a hajók közé, hiszen nagyon is könnyen elkeveredhettem
volna. Bizony, néha úgy éreztem, szükségem lenne itt egy térképre. Mára
szerencsére tökéletesen vezettek az ösztöneim, az emlékeim. Könnyedén
eltaláltam néhai apám Taibhse-jéhez, ami mellett honfitársaim hajói szürke kis
ladikoknak látszottak csupán.
Évekkel ezelőtt, betörésükkor az angolok
minden értékesebb hajót elkoboztak, amiket a flottájukhoz, vagy teherhordásra
tudtak felhasználni. Máig sem voltam biztos abban, hogy a mi Taibhse-énk hogy
úszhatta meg a dolgot; Finbarr-ral végül arra jutottunk, hogy az apánk
lefizette az angol király, Stuart Károly embereit.
Ma már sok idegen is érkezett Ballybunion
kikötőjébe a maga modernebb kereskedőhajóival, ők azonban leginkább csak
átutazók voltak. Nem időztek itt sokáig, csak amíg eladtak valamennyit a
portékájukból – vagy még annyit sem, a kibírhatatlan időjárásra, s a
kellemetlen fogadtatásra hivatkozva. Így hát a Taibhse maradhatott a kikötő
helyi királynője.
A víz fölé benyúló egyik karcsú dokkon
sétálva már messziről megpillantottam a sokoldalú, három árbocos galleont. Apám
egy spanyol kereskedőtől szerezte meg, ám az évek során a Taibhse sokkal írebb,
sokkal otthonszagúbb lett. Megviselték a viharok, a háború, még az esztendők
is, és mégis, orra ugyanolyan büszkén ágaskodott, a kis zászló, Ballybunion
lobogója – megkopottan bár -, de még ugyanolyan hévvel lobogott a szélben.
A szomszéd halászhajó tulajdonosa eközben
beért a dokkon, s csatlakozott hozzám. Hal, olaj és rum szagát árasztotta, de
akármikor megszólított, szívesen álltam le vele beszélgetni. Egyike volt azon
ritka embereknek, akik csak kicsit néztek rám itt ferde szemmel amiatt, hogy nő
voltam.
-
Rettenetes ez a szél mostanában – rázta a fejét hunyorogva Mr.
O’Callaghan. – Éjjel mintha asszonyhangon sikítozna, esküszöm neked.
-
Látja – vontam meg a vállam -, ilyen a mi földünk, még ha éjjel kísért
is minket. Milyen a kapás?
O’Callaghan ráncos arca elkomorult, sapkáját
mélyebbre húzta homlokán, miközben sietve körbenézett. – Mindegy is az,
Hannigan. Ami van, az már úgyse az enyém. – Azzal sokatmondóan egy bárka felé
biccentett, ami mellett épp elhaladtunk. Angol lobogót tépett árboca tetején a
szél. Nagyot nyeltem, aztán karon ragadtam az öreget a következő kanyarnál,
lépteimet lelassítottam kissé.
-
Megemelték az adóját? – kérdeztem suttogva, s habár a hullámok erősen
csapódtak alattunk a deszkapadlónak, minden szavam jól kivehető volt. A
halászok kötelesek voltak kapásuk egy részét a koronának adni, amit aztán
valószínűleg az itteni csapatok ellátására használhattak fel, bár ebben nem
voltunk biztosak.
-
Attól félek, nem csak ennyiről van szó. Tudtad, hogy Kieran Lynch
hajójáért beadták az elkobzási határozatot? Nem csodálom, derék egy szerkezet
az, annak idején jómagam is rajta szolgáltam, mindig megbírta a háló súlyát,
akármekkora makrélaraj akadt is bele, de képzeld csak el, ha minden olyan
halászhajót maguknak akarnak majd…
- Nem
akarnak – ráztam meg a fejem határozottan. – Az kizárt, hiszen ki halászna
nekik akkor? Ki fizetne haladót, ha minden halászhajót ők birtokolnának? Ne
aggódjon, bizonyára csak arról van szó, hogy Lynch hajója valóban kiemelkedő. –
O’Callaghan arca elárulta, mennyire nem ad hitelt most a szavaimnak, ő azonban
mégsem szólt semmit.
Úti célunkhoz érve elköszöntünk. Felsóhajtottam;
nem igazán volt szükségem még több nyugtalanító hírre. Ma olyan keményen fogok
dolgozni, mint még soha, döntöttem el. Ha kell, felsúrolom az egész hajót, a
gyomrától egészen a főárboc csúcsáig. Csak a bajkeverő angolokról terelődjön el
a figyelmem!
Furcsán könnyedén jutottam fel a fedélzetre.
Nem találkoztam senkivel a legénységből, aki a bejáratra ügyelt volna, vagy
bármi ehhez hasonló. Rossz előérzetem támadt, bár igyekeztem ezt elhessegetni.
Conall minden bizonnyal elaludt a főkabinban, a fiúk meg ezt kihasználva
valószínűleg a hajógyomorban kockáznak.
A fedélzet teljes hosszán senkit sem láttam.
A piszkosfehér vitorlákat gondosan behúzták, a Taibhse finoman ringott az
egyébként nem túl nyugodt hullámok hátán. Méltatlannak tartottam ezt; hogy
lehet, hogy senki nem végzi a dolgát? Egyre inkább hittem, hogy nekem kéne
irányítanom ezt a hajót, s nem a gyámunknak, Conall Breennek. Túl engedékeny
volt kapitánynak. Ennek ellenére persze szerettem őt. Egész kicsi korom óta
ismertem – mindig is a család barátja volt -, s miután apám feleségül vette a
húgát, még többet találkoztam vele. Habár nem bizonyult túl keménykezűnek, a
történetmeséléshez attól még nagyon értett, így könnyen belopta magát a
szívünkbe az öcsémmel. Tapasztalt tengerészként volt is mit mesélnie.
A hajó gyomrába nyikorgó falépcső vezetett
le, s mikor lenyitottam a bejáratot, már akkor megütötte a fülemet a horkolás.
Hangosan fújtam ki a levegőt, miközben igyekeztem nem túl idegesen letrappolni.
Ha egyvalamit, hát a nyugalmamat meg kellett őriznem, ha már eddig kibírtam.
Sötét uralkodott idelent, az ablakokat és a
lőréseket – amik egyébként már feleslegesen árválkodtak a Taibhse-én, hiszen
nem voltak ágyúi – rongyokkal takarták le. A legénység közös hortyogása szinte
visszhangzott a falakról, így akár vaksötétben is odataláltam volna, de a
bejárat tájékáról beszűrődő halvány fény utat mutatott.
Nem különösebben kedveltem ezeket a
férfiakat. Hozzám legközelebb az egyik navigátor, Gilroy Collins nyúlt el a
földön, mellette, szinte a hátához simulva Joe MacNeil, a hosszabb utakon
szakácsszerepet betöltő, de egyébként félkegyelmű fickó szundított. Itt volt
még Pat Jameson, a kövér kormányos, meg a fia, Jimmy, és a patkányszerű, természetre
is sunyi Angus Boyle, a padlózaton itt-ott elszórva pedig az erős rakodófiúk. A
legdühösebb mégis az első tisztre, Paddy Kavanagh-ra voltam, aki a falnak
dőlve, félrebillentett fejjel aludta az igazak álmát, félhosszúra hagyott
fekete haja valószínűleg eléggé másnapos arcába lógott.
Hozzá léptem oda, majd csizmám orrával
durván megbökdöstem a hasát, remélve, hogy még egy kicsit fáj is neki.
Gyűlöltem, megvetettem a lustaságot. Először csak halkan felnyögött, de nem
mozdult, csak a második, kezdetleges rúgás hozta meg a kívánt eredményt.
Keltául káromkodta el magát, mikor szemei felpattantak, nagy kezeivel igyekezte
ellökni magától lábfejem.
-
Remélem, kialudtad magad – mondtam fennhangon, csípőre tett kézzel. –
Hosszú volt az este, Patrick? – Kavanagh pillantásával ölni lehetett volna, s
ahogy feljebb tornázta magát, további kedves jelzőkkel illetett.
-
Miért mindig engem kínzol, nőszemély? – morogta, miközben lassan talpra
állt. – Keltsd fel a többi senkiházit is, ha már itt vagy!
-
Arra most nincs időm, de ahogy látom, neked tengernyi van. Rántsd fel a
társaságot, de gyorsan! – Sajnos a hibáim közé tartozott az is, hogy nem bírtam
sokáig magamon tartani a könyörtelen vezető szerepét. Hiába, mégsem különböztem
annyira mostoha-nagybátyámtól, mint szerettem volna. Kifújtam a levegőt, s
kissé higgadtabban folytattam. – Aztán kerítsetek valami reggelit a raktárból.
Conall?
- A
kabinjában – felelte Paddy a tarkóját vakarva. – Azt hittem, nyugodtabb napunk
lesz ma, de most, hogy megérkeztél… bassza meg.
-
Valakinek erről is gondoskodnia kell – vontam meg a vállamat, aztán
megfordultam, hogy visszatérjek a fedélzetre. A lépcsőn felérve még hallottam
az ébredező legénység első szitkozódásait, hangos ásításait; szám sarkában
elégedett mosoly kunkorodott.
A kapitány kabinjához egy újabb lépcsőn
kellett felsétálni, a hajó fara felőli oldalon. Nem kopogtam az ajtón;
megszoktam, hogy nekem szabad a bejárás. Ahogy beléptem, orromat megcsapta a
dohány szaga, az elhúzott függönyök félhomályba burkolták a helyiséget. Conall
a középre felállított súlyos faasztal túloldalán ült, aminek lapján egy már
szinte teljesen leégett gyertya pislákolt gyengén. Amint meghallotta a lépteim,
felkapta a fejét, bár pillantása homályos volt, szemei alatt méretes táskák
látszottak. Mintha nem ismert volna meg azonnal – egy pillanatra átfutott az
agyamon, hogy talán részeg -, de amikor ez megtörtént, felpattant, hogy egy
fáradt, mégis őszinte mosollyal üdvözöljön.
-
Naomh! – szólt Conall Breen, kalapját lekapva a fejéről, kezét a hátamra
téve. Az asztalhoz vezetett, s mielőtt megszólalhattam volna, egy székre
ültetett, majd ő maga is visszatelepedett a helyére. Az asztallapon mindenfelé
térképek, iratok, elmaszatolódott levelek hevertek, néhány még az ősi nyelven,
keltául íródott. Leplezett kíváncsisággal, csak fél szemmel pillantottam rájuk.
-
Korán jöttél – csóválta meg a fejét. – Nem jutott munka mára, sehova sem
szállítunk, a fiúkat is hagytam lazsálni.
-
Észrevettem – mondtam kissé rosszallóan. – Pár perce keltettem fel őket.
- Á,
keményen dolgoznak egyébként – legyintett Conall. Hátranyúlt, hogy hullámos,
őszes vörös haját lófarokba kösse, majd rám pillantott fáradt, szürke
szemeivel. – Te viszont a szokásosnál is zaklatottabb vagy, mintha zabszem
lenne a fenekedben, leány.
Megforgattam a szemeim. – Mi ez a sok papír
az asztalon? Rám tartozik?
- Nem
tudom követni, őszintén – dőlt hátra a székében. – Kezdek elveszni! – Itt
rekedten felnevetett.
-
Ugye nem hajóelkobzási határozat, vagy valami ilyesmi? – dőltem előre,
bár a szívem mélyén tudtam, hogy erről nem lehet szó. Abban az esetben nagybátyám
nem így viselkedett volna.
Conall némán pislogott rám pár másodpercig.
Ezzel a mozzanattal mostohaanyánkat, Sallyt juttatta eszembe, de ez gyorsan el
is szállt, mikor megszólalt: - Hallottál Kieran Lynch hajójáról? Kitől?
-
O’Callaghan.
- Hát
persze. Aggódsz a Taibhse miatt?
- Nem
gondolom, hogy mi nagy veszélyben lennénk, de sosem lehet tudni. – Szavaim
ellenére a gyomrom egy pillanatra apróra húzódott. – Tudok segíteni? –
biccentettem az asztalon uralkodó káosz irányába. – Átolvasni a leveleket,
vagy…
- Van
itt minden – csóválta meg a fejét. – Nem csak az elkobzások meg az angol kutyák
miatt kell aggódnom, mert mindennek a tetejébe tegnap kaptam egy levelet Donald
O’Leary barátomtól, nem tudom, emlékszel-e rá… - Bólintottam. Évekkel ezelőtt
találkoztam vele, mikor Conall meg az apám elvitt minket Finbarr-ral, hogy
meglássuk, milyen is egy szállítóhajón szolgálni. Akkoriban is érdeklődést
mutattam a dolog felé – az öcsémmel ellentétben -, ezért mehettem én is.
O’Leary köztiszteletben álló ember, és kereskedőmágnás volt az egyik, pár száz
mérföldre levő városban, Fahamore-ban, bár az arcát már nem tudtam felidézni,
de mégis, elég vészjósló emberként élt bennem. – Nos, elég aggasztó dolgokról
írt. De talán olvasd el te magad, érdekesnek fogod találni.
Átvettem tőle a borítékot az olcsó,
feltépett pecséttel. Elég lassan olvastam – a velem egykorúak legtöbbje
egyáltalán nem is tanult meg soha -, így kellett pár perc, amíg a levél végére
értem. Visszatartott lélegzettel pillantottam fel a papírról.
-
Eltűnt hajó? Csak úgy nyom nélkül?
-
Igen. Persze, bármi lehetett, de ha jól emlékszem, két hónapja nem
tombolt a tengeren olyan erős vihar, amiben így felszívódhatott volna a
legénységgel együtt. – Kezét nyújtotta, én pedig visszaadtam a levelet.
Donald O’Leary levele valóban érdekesnek, s
mindenekfelett szomorúnak bizonyult. Megfelelő tájékozódási eszközök hiányában
ugyan néha előfordult, hogy hosszú útjaikon a kereskedőhajók eltévedtek az
óceánon, megpecsételve ezzel a legénység sorsát, de nem a halászhajók, amik
csak a környékre futottak ki, a rajta szolgáló emberek minden tapasztalatával,
és a part közelségével. Ráadásul Conallnek igaza volt; habár Ír hon időjárására
mindent lehetett volna mondani, csak azt nem, hogy enyhe, már egy ideje nem
sújtotta a partokat akkora vihar, ami maga alá gyűrhetett volna egy egész
hajót. Ez az egy viszont, Fahamore-ban, a levél szerint két hete szívódott fel
minden nyom nélkül. Elhúztam a szám.
-
Mindenesetre megvan a magunk baja – mondtam végül, kissé keserű
felhanggal. – Azért sajnálatos. Főleg, hogy milyen sokan szolgáltak a hajón. –
Conall mintha kicsit ferde szemmel nézett volna rám, így gyorsan megráztam a
fejem. – Szerinted mi történhetett?
- Bár
lenne ötletem, Naomh – nyomta be a halántékát. – Hallottam olyasféle
szóbeszédeket, hogy a nyílt vízen újra felütötték a fejüket a kalózok, de úgy
tudom, ők inkább a spanyolok meg az angolok hajóira mennek. Miért állna
érdekükben megtámadni egy ír halászhajót, mikor többségében ők maguk is
honfitársaink? Mindenesetre annyi biztos, hogy bonyolult idők járnak, kedves.
Egyetértőn bólintottam. Pár órája még
megfontoltam volna, hogy felhozzam a kapitány előtt Finbarr tevékenységét az
ellenállási mozgalomban, hátha ketten már tudunk hatni rá, de elolvasva a
levelet, s hallva a hírt Kieran Lynch elkobzott hajójáról, valahogy nem volt
szívem még több problémát Conallre zúdítani. – Mi dolgom van ma? – érdeklődtem
inkább, ugyanis reménykedtem, hogy bácsikám ad valami munkát, ami majd eltereli
a figyelmem.
- Az,
hogy vigyázz magadra – felelte határozottan Conall, aztán visszatemetkezett a
papírjai közé. Úgy tűnt, a téma le van zárva, bár igencsak kedvem lett volna tovább
erősködni valami feladatért. Végül sóhajtva tápászkodtam fel, s megindultam
kifelé a kabinból. Már a kilincset fogtam, mikor eszembe jutott még valami.
-
Conall! – A férfi felpillantott, én pedig a vállam fölött folytattam. –
A húgod hiányol, lassan látogass meg minket.
ËËË
Végül
úgy döntöttem, hazamegyek, hogy besegítsek Sallynek a ház körül. Elmémben
egymással verekedtek a baljós gondolatok, miközben letértem a dokkokról, és
csizmám poros utat ért. A hajnal közben délelőttre váltott, így a kikötő utcája
is megtelt. Emberekbe ütköztem mindenfelé, a hangzavar délhez közelítve kezdett
a tetőfokára hágni. Furcsán sokszor botlottam idegenekbe; kifinomult külsejükre
alapozva talán angolok lehettek, valószínűleg újabb protestáns telepesek.
Félévente egyszer mindig jött az utánpótlás, ha esetleg az előzőek mégsem
találták olyan kedvezőnek az itteni életet, vagy talán nyomasztotta őket a sok
gyűlölettel teli tekintet. Én mindenesetre igyekeztem nem hozzájuk érni, így ma
különösen ügyesen kellett szlalomoznom a tömegben.
Igazság szerint szívesebben kocsmáztam
volna, mint hogy hazamenjek, de ilyen korán az ivók többsége még nem nyitott
ki. Én magam voltam a legnagyobb probléma; hajlamomat arra, hogy túl sokat
törjem magam bizonyos kellemetlen dolgokon - mint például Finbarr hülyeségei,
az elkobzott hajó, és a baljós levél -, nagyon is jól ismertem. Tudtam, hogy az
otthoni munka nem fogja majd elvonni a figyelmem, hiszen a sepregetésbe nem
voltam olyan szerelmes, mint a Taibhse körüli teendőkbe!
A legelső szűk utcában kapták el a zekém
ujját. Majdnem felsikítottam, mikor visszarántottak, de amint megpillantottam
az ismerős arcot, inkább a tenyerem kezdett egy pofonért égni. Paddy Kavanagh,
a Taibhse első tisztje tartotta ugyanis kezében a csuklóm, amit amint felfogtam
a helyzetet, rögtön kitéptem az ujjai közül.
Senki nem járt a sikátorban, ahova behúzott,
még a halvány napfény sem.
- Mi
van? – kérdeztem zavartan. Kavanagh ravasz, széles arca megfejthetetlennek
tűnt, ahogy halványan, szinte becsmérlőn mosolygott rám. A háta mögül újabb
ismerős hang szólalt meg, csak ezúttal egy női.
-
Nyugi, kicsim, csak mi vagyunk.
Oonagh Doyle prostituált volt, bár nem a
szabadúszók közül; a bordélyházban dolgozott. Már magam sem emlékeztem
ismertségünk gyökereire. Talán egy szívességgel kezdődött, amit ő kért tőlem, s
amit aztán később visszaadott. Vagy Finbarr kétes ismerősein keresztül
találkoztunk? Olyan régen történt már, hogy teljesen a homályba veszett, na meg
sohasem foglalkoztatott különösebben. Nem mondtam volna magunkat barátoknak,
sokkal inkább szövetségeseknek. Előfordult már, hogy a rendfenntartók előtt
falaztunk egymásnak, vagy az, hogy beajánlottam pár megfáradt tengerésznek,
mint esti kikapcsolódást. Hasznos kis kapcsolatnak bizonyult a miénk.
Csak azt nem értettem, mit keres itt Paddyvel,
és mit akarnak ők ketten tőlem. Kihúztam magam, s kezeimet karba fontam, hogy
kissé határozottabbnak tűnjek. – Mit akartok? – vontam fel a szemöldököm.
-
Naomh… - kezdte Oonagh, de éreztem a közelgő körítés szagát.
-
Térj a lényegre, ha lehet – vágtam a szavába, mire ő grimaszolt egyet,
aztán hátradobta tűzvörös, göndör sörényét. Paddyre pillantott, és bólintott a
férfinak, aki egyik kezével a zekéje alá nyúlt, míg a másikkal megragadta a
csuklóm, hogy felfelé fordítsa a tenyerem. Sietve belenyomott valamit, és egy
határozott mozdulattal a tárgy köré zárta az ujjaim.
-
Most már hivatalos vagy, Hannigan – mondta, aztán elengedett, s hátrálni
kezdett a sikátor belseje felé. Oonagh nem követte rögtön, pár másodpercig
megdöbbent arcomon tartotta a pillantását.
- Éirinn go brách – biccentett felém, és a
társa után eredt.
Döbbenten bámultam utánuk, ajkaim elnyíltak
a csodálkozástól. Az ujjaim még mindig markolták a kis tárgyat, aminek mivoltát
csak akkor jutott eszembe felfedezni, mikor Oonagh és Paddy már rég eltűntek a
szemem elől.
Egy kis feszület feküdt a tenyeremben, kelta
nyelven megírt rongydarabba csomagolva.
Szia,
VálaszTörlésMegint nagyon örülök a gyors frissítésnek, már kíváncsi voltam a folytatásra és megérte várni. :) Imádtam a leírásaidat, nagyon szépek, hangulatosak és átélhetőek. Naomh karaktere pedig kezd egyre szimpatikusabbá válni! Azért pedig plusz pont, hogy beleírtál egy prostituáltat és nem tűntetted fel negatív fényben. Minél változatosabbak a karakterek, annál jobb! :) A fejlemények is nagyon érdekesnek ígérkeznek, megint sikerült kíváncsivá tenned!
xx
Hahó!
TörlésHű, ezt most nagyon jó olvasni!:) Király, nem tudod, mennyire örülök, hogy tetszik, na meg annak, hogy tudatod is velem. Oonagh pedig... ő egy érdekes eset, a jövőben igen fontos szerepe lesz, és amúgy sem szeretem ezeket az általánosítgatásokat, hogy aki prostituált, az egyben rossz ember is.
Köszönöm, hogy írtál, ölellek!