2015. november 14.

4. fejezet



Gyáva


Hátamat a hideg falnak döntve vártam. Sötét uralkodott ebben a lyukban, ahova behajítottak, de még ez sem érdekelt; csakis arra figyeltem, hogy megoldást találjak a saját és öcsém életének megmentésére. Semmi kétségem nem volt afelől, hogy lebuktak. Ennyit ért most Sam O’Hara beszéde, a rejtélyes meghívó, a nagy testvériség, ami belengte a Patkánytanyát még pár órával ezelőtt. Remegtem, de nem a csontomig hatoló hidegtől, hanem a kétségbeeséstől. Le kellett volna kötöznöm Finbarrt egy székhez, hogy nyugton maradjon. Meg kellett volna pofoznom Paddy Kavanagh-t a sikátorban, és a porba dobni a kis feszületet, rajta a meghívóval.
   Most, hogy eszembe jutott a kis tárgy, szívem meglódult. Sietve a zsebembe túrtam érte, ahol sajnos ki is tapintottam. Kikaptam a helyéről; nem találhatják meg nálam. De hova rejthetném egy árnyékszék méretű cellában, ahol semmi bútort, de még egy mélyedést sem láttam? Jobb ötlet híján a kis rongyot az alsóneműmbe dugtam, a feszületet pedig a csizmámba. Talán szerencsém lesz, és nem motoznak meg.
   A cella rácsos ajtajánál pár perc múlva kezdett zörögni a kulcs. Behunytam a szemeim, elmondtam egy utolsó imát, és hagytam, hogy az őr a karomnál fogva rántson fel, aztán végigvezessen néhány félhomályba burkolózó folyosón.
   Ballybunion egyik legrémisztőbb épületébe hoztak. Vastag falaival, az aprónál is apróbb ablakaival a börtönt mindenki messze elkerülte. Hallottam a patkányok kaparászását, ahogy az őr előre taszigált, a varjak vészjóslón károgtak odakint. Sapkám oldalra csúszott a fejemen, de nem mertem felnyúlni, hogy megigazítsam, így egy élesebb kanyarnál az lefordult a fejemről. Az őr rátaposott, gúnyosan nevetve kiszolgáltatottságomon. A hajam kibomlott már, s megszabadulva a fejfedőtől, ami lefogta, most kócos, seszínű tincseim az arcomba hullottak. Kislánykoromban irigykedtem Finbarr-ra és Callumra, amiért nekik feltűnő vöröses hajkorona jutott, most azonban örültem, hogy én lettem a fakóbarna sörényű kakukktojás.
   Úgy mondják ugyanis, hogy a vörös hajú nők vagy feltüzelik a férfiakat, vagy ellenséges érzést keltenek bennük. Sok boszorkányperbe keveredett asszony ellen volt döntő bizonyíték a répaszínű, buja lobonc. Ez az őr itt, aki a karomnál fogva ráncigált, épp kinézett olyannak, hogy elhiggye a vörös boszorkákról szóló történeteket.
   Súlyos faajtó előtt álltunk meg, amire a férfi nagy kezével háromszor is ráütött. Bebocsátást nyertünk, a bejárat kinyílott, az őr pedig nemes egyszerűséggel bependerített rajta, majd bevágta mögöttem. Egy pillanatig azt sem tudtam, hol vagyok, csak levegőért kapkodva próbáltam talpon maradni. Aztán megcsapott a kellemes meleg, a kandallóban pattogó tűz hangja zene volt füleimnek. Mikor felpillantottam, férfiakat láttam, de azokat szép számmal. Valaki megragadott, előrevonszolt, s lerakott egy székre, kezeimet újra összekötözte magam előtt.
   Több szék is állt egymás mellett, pontosabban kört alkottak. Mint egy tábortűz, gondoltam keserűen. Nem lepődtem meg, mikor az egyiken ülve megpillantottam az öcsémet; ő nem nézett rám, csupán a padlót bámulta, egyik szeme alatt lila monokli éktelenkedett. A többieket egyáltalán nem ismertem, de Finbarr jelenléte is elég volt ahhoz, hogy a szívem meglóduljon riadalmamban. Bűn, vagy nem bűn, de az ismeretlenek sorsa nem érdekelt különösebben, mikor mi is veszélyben forogtunk.
   A szoba szélén méretes faasztal foglalt helyet, annak lapján pedig egy vörös kabátot, és tengerészkalapot viselő, metsző tekintetű férfi ült felszegett fejjel, engem, mint a jövevényt méregetve. – Nos, ha mind itt van… - szólalt meg, de az egyik ajtónálló bátortalanul szakította félbe.
   -  Franklyn kapitány, a leányt nem a Patkánytanya nevezetű ivóban találták, csak… éjjel az utcákon.
   -  Érdekes. Rátérünk erre is. – Franklyn tekintete köröző keselyűként keringett fölöttünk.
   Szuggeráltam Finbarrt, hogy pillantson rám, de egyszerűen nem volt hajlandó. Szemeivel makacsul bámulta a hideg padlót, szája sarka rángott idegességében. Csuklóját kidörzsölte a kötél, vele valószínűleg kevésbé bántak kesztyűs kézzel, mint velem. Hát persze, hiszen ellene bizonyítékuk volt. Ó, bár tudnék a szememmel embert ölni!
   - Tehát – indult el körülöttünk Franklyn kapitány –, ti mindannyian azt hittétek, hogy ha kis kocsmákban elbújva szervezkedtek, majd sikerrel jártok? Ellenem? Anglia ellen, Isten ellen? – Ökölbe szorult kezeket láttam magam körül, ahogy a férfi Isten nevét emlegette. Én nem éreztem dühöt, valahogy nem bírtam; sokkal inkább kétségbeesést. – Rohadt kis fattyak vagytok mind, kár erre időt is fecsérelni. Már csak a többiek neve kell, és részemről végeztünk is. – Tessék? Mit értett az alatt, hogy végeztünk? Úgy érti, tárgyalás nélkül halálbüntetést kapunk mindannyian? Vacogni kezdtek a fogaim. – És ez a kis ringyó? Mégis mit kezdjek vele? Valószínűsítem mocskos lázadó ő is, ahogy a többi. Mi más lenne? Kurva nem lehet, ilyen kinézettel nem sok kuncsaftja lenne, legalábbis csatakosan, férfiruhában. Bár ami ezeknek a bolhás íreknek tetszik, azt én sosem értettem…
   - Soha az életben nem láttam még. – Felkaptam a fejem. Finbarr most előre nézett, mogyorószín szemei Franklyn kapitány arcára szegeződtek. – Persze a városban igen, de velünk ő sohasem találkozott. Nem volt ott, a Patkánytanyán. Emlékeznék rá, a férfiruháról.
   -  Ismerjük minden társunkat és testvérünket – vette át a szót egy másik lekötözött férfi -, de ezt a kis perszónát biztosan nem. Nem közülünk való.
   Sikítani akartam, de csak bámulni bírtam, szemeimet elöntötte a könny. Annyiszor lett volna már okom sírni, és nekem pont most, pont ebben a pillanatban kell? Pokolba az egésszel!
   -  Ártatlanokat ne ítéljetek el – bólintott egy harmadik fogoly, megerősítésképp Finbarr-ra pillantva, aki láthatóan nyelt egy nagyot. – Ez itt ártatlan, legalábbis a hazaszeretet vádjában mindenképpen. Nem volt velünk.
   -  Megszólalna talán ő is? – tárta szét a karját Franklyn. – Vagy képtelen nyilatkozni?
   Mit mondhattam volna? Nem akartam cserben hagyni az öcsémet, de magamat sem árulhattam el. Kétségbeesetten kutattam valami megoldás után, egy mondat után, ami mindannyiunkat kihúzhatna a csávából. De csak Finbarr elszánt tekintetét láttam magam előtt, ahogy azt hazudja, nem ismer engem.
   -  Még bolond is – mondta az öcsém. – Egy szót sem bír kinyögni. Hagyjátok, hadd kéregessen tovább az utcán. Nekünk nincs hozzá közünk. – Egész testem megremegett. Tennem kell valamit, most rögtön, nem lehetek ilyen gyáva! Nem, mikor Finbarr olyan vakmerő. Mi ketten mindig is versenyeztünk, hát pont most maradjak alul?
   -  Nekem aztán olyan mindegy – intett Franklyn. – Egy bolond kis piszok. Az asszonyoktól nem is várok soha mást, csak gyávaságot meg puhányságot. Az a dolguk, amúgy is. – Azzal az ajtónállóhoz fordult. – Szóljon Fletchernek, hogy dobja ki a némbert!
   A szemeim elkerekedtek. Ha most elszakítanak a testvéremtől, talán soha többé nem látjuk egymást. De ha vallok, más dolgokat veszíthetek el: Callum nevetését, a Taibhse vitorláinak suhogását, Sally frissen sült cipóját, a kikötő illatát, Ír hon smaragd mezőit… Mégis, akkor és ott Finbarr elvesztése sokkal ijesztőbb volt, mint mindez összeadva, mert az sokkal biztosabbnak tűnt. Vele kell maradnom, hogy együtt találjunk ki valamit.
   Fletcher, a durva őr mellém lépett, hogy felhúzzon a székről. Remegtek a lábaim, egész testem, minden végtagom. A kemény kéz hozzám ért, megmarkolt, mire felpattantam, s minden nyálamat összeszedve köptem szembe a férfit. A szobában lévők először fel sem fogták, amit tettem, csak akkor, mikor Fletcher keze meglendült, és akkorát csattant az arcomon, hogy hátratántorodtam. Finbarr felnyögött mögöttem, az ajtónállók megmozdultak, Franklyn szinte mosolyogva emelkedett fel az asztal lapjáról. Fletcher ziháló alakjára néztem, megvető pillantásom átszúrta koponyáját. Aztán a kapitány felé fordultam.
   -  A bhastaird mhór! Éirinn go brách – sziszegtem. Ha lógnom kell, hát lógjak, de akkor sem leszek gyáva asszony, ahogy ő mondta. Az itt élő angolok ennyit már értenek keltául, mert mind egyszerre mozdultak, s nyomtak vissza a székre.
   -  Remek – vigyorgott Franklyn, mint egy kisfiú, aki megkapta szüleitől a kikönyörgött játékot. – Akkor a szuka is marad.
   Álltam a tekintetét. Már nem csak a félelemtől remegtem, de a gyűlölettől is. Soha nem éreztem még vérszomjat, de most, hogy megtapasztaltam milyen, nem is tűnt olyan rossz dolognak. Felugrani, s egy mozdulattal kitekerni a piperkőc angol kapitány nyakát…
    Némely helyzetekben az ember már elfelejt a következményeken gondolkodni. Ziháltam a széken, fogaimat összeszorítottam, összekötözött csuklóimon pirosan lüktetett a bőr. Csend lett egy pillanatra, kísérteties csend. Pillantásom összetalálkozott az öcsémével, aki most alig észrevehetően megrázta a fejét. Hülye liba, szinte hallottam a gondolatait. Elvesztünk volna?
   Igyekeztem mindig elkerülni ezeket a helyzeteket. Nem voltam persze makulátlan; ittam az alkoholtilalmak idején, kiszöktem a kikötőbe éjjel, mikor érvénybe lépett a kijárási tilalom. Azokat valahogy mindig megúsztam, s a börtön épülete megmaradt egy rémisztően ismeretlen közegnek, amit tudtam, sohasem fogok belülről látni. Most pedig itt ültem, nyálammal az őr arcában, a sértéssel a számon Franklyn kapitány felé, és az eséllyel, hogy a szemtelenségemért talán megbűnhődöm majd. Lefagyott az idő. A mozdulatok. Elszálltam gondolatban, épp elkötöttem a Taibhse-t, felpakoltam minden szerettem, hogy együtt vitorlázzunk el.
   Keserűvé vált a csend.
   Dörrenés szakította félbe.
   Egy emberként kaptuk fel a fejünket, szívem egy másodpercre megszűnt dobogni. Ha nem láttam volna a többiek arcát, talán azt hiszem, beképzelem a folyosóról beszűrődő ordításokat, nehéz lépteket. Sok-sok léptet.
   Talán jelt adtak, ki tudja, de mire az ajtó kivágódott, a körülöttem ülő férfiak üvöltve pattantak fel székükről, a beözönlő emberek közé vetve magukat. Sikítottam, mikor maguk alá temettek, mikor vér spriccelését hallottam. Túl sok volt a félelem mára, a halál ígérete, a meglepetések. Én csak nyugalmat akartam.
   Kitört a káosz. Az angol őrök és a beözönlő férfiak összekeveredtek egymással, kiáltásaik megsüketítettek. A földre kerültem, testemre itt-ott keményen ráléptek, ezért ösztönből a fal felé kúsztam. Csizma taposott a tarkómra, de a félelem s a meglepettség eltompította a fájdalmat; csak ki akartam jutni. Aztán a falhoz érve eszembe jutott Finbarr, a kétségbeesés pedig újra elárasztott. Lovak csattogtak el a börtön épülete mellett, mire ereimben megfagyott a vér; a hangokból ítélve akár több tucatnyian is lehettek. Zihálva álltam talpra, ám ekkor valaki olyan keményen csapódott nekem, hogy csak egymásba kapaszkodva bírtunk talpon maradni.
   Majdnem felzokogtam örömömben, mikor a zilált arcban az öcsémet ismertem fel.
   -  Finbarr! – sikítottam, s már ragadtam is volna meg – egyébként már kiszabadított - kezét, mikor észrevettem ujjai közt a rövid pengéjű kis tőrt. Vér vöröslött a hegyén.
   Nem maradt időnk egymásra nézni, mert Finbarr már taszított is kifelé. A szemem sarkából még láttam, ahogy ketten levágják Fletchert, az otromba őrt, kinek vére a falra fröccsent. Hagytam hát, hogy az öcsém irányítson, lábaimból kiszökött az erő.
  Finbarr szó szerint kipenderített az ajtón, aztán a falhoz lapított, hogy tőrével levághassa a csuklómról a kötelet. -  Indulj el egyenesen – darálta remegő hangon, miközben késével reszelő mozdulatokat tett -, menj végig ezen a szűk hosszú folyosón, ott egy elágazáshoz fogsz érni. – Még több férfi rohant el mellettünk, de egyikük sem támadt ránk. Képtelen voltam felfogni az öcsém szavait, de még a körülöttem történő dolgokat is. – Ott balra fordulj, aztán…
   -  Állj! – szakítottam félbe a könnyeimmel küszködve. – Mi folyik itt, kérlek, mondd el!
   -  Figyelj, mo chuisle, nincs sok időnk! Az elágazásnál balra fordulsz, aztán a következőnél megint balra, és végül megint! Ezután csak rohansz előre, ahogy a lábaid bírják!
   -  Nem, nem, te is velem jössz! – Azzal megmarkoltam a csuklóját, hogy magam után húzzam, de azok az idők már elmúltak, mikor én voltam az erősebb, mikor oda vonszolhattam, ahova csak akartam. Finbarr felnőtt, s férfi lett. Kibuggyantak a könnyeim, forrón csorogtak le az arcomon, egy pillanatra pedig csönd szállt a folyosóra.
   -  Megyek utánad, esküszöm mindenre, ami szent! Eddig mindig te vigyáztál rám, kérlek, hadd tegyem ezt most én! Indulj!
   Meglökött. Lábaim előreindultak, lépteim visszhangoztak a folyosón, amin végigrohantam. Az elágazásnál megtorpantam – Finbarr balt mondott, ám az a folyosó vaksötéten nyúlt el előttem, míg a másik fáklyák biztonságos fényét ígérte. Erőt vettem magamon, s a sötétbe vetettem magam.
   Hangokat hallottam mindenfelé. Emberek kiáltoztak, mordályok dördültek el, lovak nyerítettek élesen. Csak sejtéseim voltak afelől, mi történhetett, azok pedig nem sok jóval kecsegtettek. Remegés járt át, miközben megint balra fordultam, érzékeim eltompultak a félelemtől. Ziháltam, minden erőmet beleadtam a futásba.
   Az utolsó balkanyar egy ugyanolyan sötét, de feleakkora folyosóra vezetett. Levegő után kaptam, aztán elfordultam, hogy féloldalasan préseljem át magam a falak között, ugráló mellkasom a hideg követ súrolta.
   Egyre világosodott a tér. Szedtem a lábaim, ahogy csak bírtam, a következő pillanatban pedig kibukkantam a világoson, mint ahogy a hal kiugrik a vízből.
   Sok minden lejátszódott a fejemben. A hideg szellő megrezegtette a hajam, a felkelő nap vérvörös sugarai megragadtak véres ujjaikkal. Majdnem megbotlottam.
   -  Ez a leány!
   -  Igen, Hannigan nővére!
   Hannigan nővére. Finbarr nővére vagyok. Finbarr!
   Felém vágtattak. Kellett pár pillanat, hogy felfogjam, hol vagyok, de amikor felpillantva észrevettem a börtön vastag falú, magas épületét, minden kitisztult. Testem életre kelt, én pedig rohanni kezdtem a lovasok elől, akik a szűk utcában rúgtattak utánam. Átjárt a félelem, biztos voltam benne, hogy ezért bitófára kerülünk mindannyian, s habár ez már elkerülhetetlennek látszott, mégsem bírtam nem menekülni.
   -  Hát ez előlünk menekül! Leány!
   -  Van neve, te ökör! Naomh Hannigan, az öcséd barátai vagyunk!
   Persze nem tudtam olyan gyorsan futni, hogy lehagyjam az erős lovakat. Nem is figyeltem szavaikra, csak arra, hogy lábaimat gyors egymásutánban érintsem a földhöz, de ez is lett a vesztem; úgy vágódtam hasra, mintha egy láthatatlan szellem gáncsolt volna el. Felnyögtem a fájdalomtól, ám ez nem tartott sokáig; feltérdeltem a sárban, ujjaim belemarkoltak az esőtől felpuhult talajba, hogy felhúzhassam magam. Ekkor értek mellém.
   A lovak eldübörögtek mellettem, de meg is fordultak rögtön, lovasaik leugrottak a nyeregből. – Ezt jól megcsináltátok, patkányok! – csattant fel valaki – egy nő. Nem mertem felpillantani, szívem majd kiugrott a rémülettől. Aztán a látóterembe egy fehér kéz hatolt be, igazi finom női kéz, olyan, amilyen az úrhölgyeké és a bordélyházak szajháié…
   Oonagh Doyle felrántott a földről, de a dermedtségből nem tudott ilyen könnyen kihúzni. Kerek, kipirult arcába bámultam, majd a lovasokra, akik egytől egyig ismerősnek tűntek. A város központjából ideszivárgó kiabálásra rezzentem meg, pislogva keresve a dolgok értelmét.
   -  Gyere, kicsim – szólt Oonagh, hangja megértően, de sürgetőn is csengett egyben. – Most felszállsz szépen a mi Patrick barátunk elé, rendben? – Úgy vezetett, mint egy kisgyermeket. Csak akkor kaptam észbe, mikor felpillantottam, s megláttam Paddy Kavanagh-t, aki nagy kezét felém tartva jelezte, hogy ugorjak már fel. A többi ló türelmetlenül toporgott, fejüket felcsapták, szemeik fehérje kifordult.
   -  Indulnunk kéne – mondta gondterhelten egy másik férfi, belekapva a zablával hátasa szájába, hogy így fogja vissza.
   -  Nem – tértem magamhoz, tekintetem a börtön hátsó, rejtett kijáratához ugrott. – Nem, Finbarrt meg kell várnom! Azt mondta, jön utánam! Nem, teljesen kizárt, hogy felüljek oda, te átkozott! – Azzal kikaptam a kezem Oonagh szorításából, s már indultam is volna vissza, mikor újabb ordítások hangzottak fel, de ezek már közelebbről.
   -  Rájöttek! – kiáltotta Paddy, lova megugrott hangjának erősségére. – Oonagh, hozd már a lányt, vagy a hajánál fogva vonszolom magam után!
   -  Egy percet adj, az istenit! – vágta rá a nő idegesen, s gyorsan mellém lépett. A szűk bejáratot bámultam, vártam, akár évekig is vártam volna, de onnan csak a csend áramlott ki. – Naomh, Finbarr már rég elmenekült egy másik bejáraton át. Ha most itt maradunk, mindannyiunk lógva végzi, nem érted?
   -  Én nem! – ráztam meg a fejem makacsul. – Nem voltam benne, én csak…
   -  Már azzal benne vagy, hogy írnek születtél, és katolikus vagy, kincsem. – Szavai pengeként hatoltak a tudatomba, miközben egyre csak a börtön felé pillantgattam. Az első lövés egy közeli utcában dördült el, mire a férfiak közül ketten ügetésre fogták lovaikat.
   -  Nem maradok itt megdögleni miatta! – kiabált vissza egyikük a válla fölött. – A többiek már rég messze járnak!
   -  Az Isten szerelmére, Naomh, esküszöm, hogy Finbarr bízott rám! – ordított rám Patrick, szavai éles ellentétet képeztek hangnemével. A másik ló felágaskodott, a számomra ismeretlen férfi szemei riadtan ugráltak ide-oda. – Ne, ne merészelj most elmenni! – Fordult Paddy most felé ingerülten.
   Nem bíztam bennük teljesen, a hangok azonban egyre csak közeledtek felénk. Észbe sem kaphattam, de már Paddy előtt ültem, Oonagh pedig a másik férfinél, aki meg sem várta, hogy a szajha teljesen felkapaszkodhasson mögé, már vágtába ugratta az idegességtől tajtékzó lovát.
   A Taibhse első tisztjének karjai megfeszültek körülöttem, mikor a lendület hátrarántott, hátasunk pedig száguldani kezdett az utcán. Kétségbeestem. Nem tudtam, mire figyeljek; arra, ami körülöttem történik, vagy arra, nehogy leforduljak az állat hátáról, ami olyan eszeveszett vágtába kezdett, hogy szinte beleszédültem.
   Egy főutcára kiérve több lovas is keresztezte utunkat, de nem üldözőbe vettek minket, hanem csatlakoztak hozzánk. Egy sikátor magas falai közé vágtunk be, térdeim súrolták a körénk húzódó épületeket. Lehunytam a szemem, kezeim eszeveszettül markolták az állat sörényét. Inkább képekkel nyugtattam magam; arra emlékeztem, mikor utoljára ültem lovon. Régen volt, túl régen ahhoz, hogy biztonságosan fent tudjak maradni. A vágta pedig megállíthatatlanul gyorsult.
   Akkor nyitottam ki a szemem, mikor az épületek árnyékai eltűntek, és szemhéjaim alá betört a felkelő nap hirtelen fénye. A mezőn vágtattunk, több tucatnyi lovas, mindannyian eszeveszett tempóban. Nem mertem hátrapillantani, mert tudtam, mindenképp fájna, amit látnék; a távolodó Ballybunion, vagy épp az utánunk robogó vörös kabátosok. A rémület megint átitatta a vérem, Paddy pedig közelebb rántott magához, miközben egyre csak hajtotta a már fújtató lovat. Nekifeszültem, így tudtam csak fenntartani magam, főleg, hogy egész testem vadul reszketett.
   Több percen át száguldottunk, a szél megcsípte arcom, hidegen ütött pofon. Kiabálás hallatszott körülöttünk, kétségbeesett, dühös, és könyörgő is. Aztán a talaj remegni kezdett – éreztem a ló izzadt testéhez tapadva -, s én már tudtam, hogy mind elvesztünk.
   -  Jönnek, igaz? – kiabáltam hátra a nyilvánvalót, mire Paddy nagyot rúgott a ló oldalába.
   -  Te csak imádkozzál, hogy elég gyors legyen ez a gebe! – Hangját félreérthetetlenül itatta át a félelem. – De akkor tényleg imádkozz!
   Felsikoltottam, mikor eldördült az első lövés. Mi Atyánk, ó mi Atyánk… Kár volt imádkozni, azonban mást tényleg nem tehettem. Követtük a többieket, akik a szurdok felé vezető emelkedőn kaptattak fel feszített tempóban, a lövések úgy látszik senkit sem találtak el, bár nem is mi érkeztünk utoljára. Lovunk erőlködve ugratott fel a kiugró kövek közt, aztán olyan elszántsággal vetette magát a társai után, mintha tisztában lett volna habozásának következményeivel. A másik oldal emelkedőjére érve a végtelenségig nyúló Brhann mezeje terült el előttünk, vörös napsugarakkal bemázolt smaragdzöldje a horizontig nyúlt.
   Előreszáguldottunk. Mocsaras és veszélyes volt ez a vidék – itt vívták az utolsó, döntő csatát is Ballybunionért az angolok ellen. Az apám akkor szerencsére nem harcolt itt, ő maga a városban maradtak védelméért felelt, de tudtam, hogy talpunk alatt így is több ezer bátor ír vére szívódott a talajba.
   A mögöttünk felhangzó újabb dördülés eloszlatta pillanatnyi büszkeségem, és csak rettegést hozott a helyére. – Kurva angol kutyák – szűrte fogai között Paddy a fülembe, aztán rám kiabált: - Erősen kapaszkodj, vagy megnyuvasztalak!
   Szép lassan eltűnt alólunk Brhann mezejének fele, amit a mesékben mindig vég nélkülinek írtak le, s a szurdoknál állva tényleg olyannak is tűnt. Már láttam a Lila-hegység lábait, amik hajnali ködbe burkolóztak, és aminek erdei menedéket biztosíthattak volna nekünk. Még mindig képtelen voltam hátranézni, pedig éreztem minden egyes tagomban, hogy a veszély egyre közelebb kúszik.
   A következő lövéssel egy időben Patrick Kavanagh fájdalmas kiáltást hallatott, teste pedig az enyémnek rogyott. 

2 megjegyzés:

  1. Hűha, nagyon izgalmasra sikerült ez a fejezet is! Különösen bírom Naomh karakterét, hiszen nem egy tökéletes személy, nem mindig a legokosabb döntést hozza, mégis nekem kifejezetten szimpatikus. :) Nagyon kíváncsi vagyok, mint midnig, mi fog történni legközelebb, meg most már ez a hajó-eltűnéses dolog is kezd egyre jobban elgondolkodtatni, remélem Naomh nemsokára (mégjobban) tengerközelbe jut, mert azokat a részeket mindig olyan szépen tudod leírni. :D Szóval nagyon tetszett ez a fejezet is, így tovább!
    xx

    VálaszTörlés
  2. Drága Flo!

    Ez a fejezet is ugyanúgy tetszett, mint a másik, és egyre izgalmasabb az egész! Tetszik ez a kissé régies stílus, és Naomh-ot is kezdem megkedvelni. Remélem, nem lesz baja az öccsének. Bár, tudom, hogy velük sosem könnyű, mert nekem is van kettő! :D
    Szóval, a lényeg, mielőtt túl sokat beszélnék: Nagyon nagyon nagyon tetszik! És nagyon várom a folytatást! Nagyon ügyes vagy!

    És szeretnék adni neked egy díjat, remélem nem bánod: http://talanholnaptudnifogom.blogspot.hu/2015/11/dijat-kaptam.html

    Ölel téged: Emma W.

    VálaszTörlés