5. fejezet

Sziasztok!

Nos, megint itt vagyok, hozom a következő fejezetet, mi remélem ugyanúgy elnyeri a tetszéseteket, mint az előzőek. Igazság szerint, fordulóponthoz érkeztünk; amellett, hogy Naomh elindul élete egyik legfontosabb utazásán, most találkozhattok először egy szintén igencsak fontos szereplővel, akit személy szerint én nagyon szeretek. Na, de majd meglátjátok:) 

Ölel Titeket, 

Flo

Aranybarna

Már harmadszorra fogadtam el a felém nyújtott üveget, ami körbe-körbe járt közöttünk. Átfáztam, ruháimat verejték és az esti köd áztatta el, de a whisky kellemes meleget csiholt a gyomromban, ezért úgy kortyoltam, ahogy csak bírtam.

   Sötétedni kezdett, az erdő fái fölénk borultak, eltakarva előlünk a felhő nélküli, csillagokkal borított eget. A többiek arra jutottak, nem lenne bölcs most tüzet gyújtani, mert a füst elárulhatja rejtekhelyünket. Az angolok valószínűleg így is mindenütt keresnek minket, nehogy már megkönnyítsük a dolgukat.

   Szorosabbra húztam magamon a vállamra borított lópokrócot. Finom szénaillatot árasztott, ami elrepített innen a hidegből, a reménytelenségből. A lovak a fák között legeltek, farkukat mit sem sejtve legyezgetve, zabláik csörögtek, ahogy folyamatosan rágtak. Megborzongtam, aztán átadtam a whiskysüveget a mellettem ülő férfinak.

   Nem rég ébredtem. Magam sem tudom pontosan, hogy voltam képes kezelni a helyzetet, miután Paddy Kavanagh-t meglőtték. Tényleg úgy történt, ahogy emlékszem? A baj az, hogy úgy éreztem, mintha az egész részegen történt volna meg velem; egy mocskos lázálom az egész. Komolyan a kezembe vettem volna a gyeplőket, és tényleg biztattam volna a mögöttem vészesen dülöngélő férfit, hogy kapaszkodjon, s le ne merje csukni a szemeit? A leghihetetlenebb mégis az volt számomra, hogy sikerült. Mindketten nyeregben maradtunk, és túl is éltük a hajszát – pontosabban, ebben a pillanatban fogalmam sem volt Paddyről. Néhányan elhurcolták, hogy ellássák, mikor megérkeztünk ide, azóta pedig semmi hír.

   Senkit sem ismertem. Persze, de, mert a legtöbbjüket láttam már a városban, ám név szerint egyiküket sem. Oonagh is velünk menekült, de ő elrohant Paddy félig élettelen, vérző testével együtt. Pedig mennyire megnyugtatott volna a jelenléte!

   Éreztem a levegőben a feszültséget, amivel együtt csend szállt alá. Nem mertünk megszólalni, mert mi van, ha a beszélgetés zaja vonzza ide az ellenséget? Az igazság az volt, hogy rengeteg kérdésem lett volna, s most, hogy ki is aludtam magam – az is igazi rejtély, hogy hogy voltam képes álomba merülni – kételyeim visszakúsztak a bőröm alá, ahogy az aggodalom is Finbarr iránt. Azt ígérte, ő is jön utánam. Ehhez képest még csak hírét sem hallottam. Habár most, hogy belegondoltam, mindig is jellemző volt rá a hamis ígérgetés, és minden tagom beleremegett, ha rágondoltam, ennek az ígéretnek a tétje jóval több lehetett, mint egy gyermeki kijelentés.

   Az avar rezzenésére mindannyian megugrottunk, ám fel is lélegeztünk, mikor megláttuk, hogy csak egyik társunk tápászkodott fel. Legnagyobb meglepetésemre mellettem telepedett le, s amikor felnéztem az arcára, még nagyobb döbbenettel nyugtáztam, hogy nem lehetett több tizenháromnál. Alig idősebb, mint Callum öcsém, ettől a gondolattól kirázott a hideg. A fiú a saját laposüvegét nyújtotta felém, amit vonakodva el is fogadtam. Nem akartam, hogy a fejembe szálljon az alkohol, de olyan jó meleget csinált bennem, amit nem bírtam visszautasítani.

   -  Derék dolgot cselekedtél - szólalt meg szinte suttogva, és habár az arcát nehezen tudtam kivenni a sötétségben, hangja ismerősnek tűnt valahonnan. – Paddy neked köszönheti az életét.

   Lassan megcsóváltam a fejem. – Bárki ezt tette volna. Egyébként én is halálos veszélyben forogtam.

   -  Attól még mindannyian elámultunk ezen az egészen – vonta meg a vállát. – Alexander vagyok, egyébként. – Azzal a kezét nyújtotta felém, én pedig sután elfogadtam jobbját. – Alexander O’Hara.

   -  Hm, Sam O’Hara öccse? – ugrott be hirtelen.

   -  Igen-igen – mondta, hangját büszkeség itatta át. – A bátyám tudja, hogy mit kell most tennünk, ne aggódj, Naomh Hannigan. – Olyan bizonyossággal beszélt, hogy egy pillanatig szinte el is hittem. Aztán ez eloszlott, én pedig égnek emeltem a tekintetem, és feltettem az első kérdést, ami a lelkemet nyomta.

   -  Mi történt ott, a börtönben? – Nem néztem a szemébe, inkább a laposüveget forgattam ujjaim között. Alexander felsóhajtott, de nem dorgálásképpen, vagy türelmetlenül, inkább aggódva. – És egyáltalán, mi történt azelőtt a Patkánytanyában?

   -  A szokásos, amire számítani lehetett – rázta meg a fejét. – Felfigyeltek a zajra, és arra, hogy olyan sokan lófrálnak arra, szóval ellenőrzést tartottak a Patkánytanyában, de egyébként az összes többi ivóban is, miután rajtakapták a bátyámékat. Csak néhányukat sikerült elkapniuk, a többség meglógott, az angolok meg kevesebben voltak.

   -  Hogy lehet, hogy én ebből a zűrzavarból semmit sem hallottam? – kérdeztem magamtól, de csak Alexander értetlen némaságára felfigyelve jöttem rá, hogy gondolataim el is hagyták a szám. – Már hazafelé tartottam, mikor elkaptak az utcán. Így kerültem a börtönbe.

   -  De ott is bátran viselkedtél – szólt közbe egy másik, a közelünkben ülő férfi. – Láttam, hogy szemközt köpted azt a fattyú őrt!

   Szívem megszűnt dobogni egy pillanatra. – Akkor te tudsz valamit az öcsémről? Finbarr Hannigan! Nem tudod, hol lehet? Azt ígérte, hogy kijön utánam ő is, de nem jött, és én… - Meghalok az aggodalomtól, akartam mondani, de több szó nem jött ki a torkomon, mert az elszorult.

   -  Ide figyelj, leány – húzódott hozzánk közelebb a fickó. – Több csapatra széledtünk szét, mind-mind máshol táborozik. Finbarr biztos az egyikükkel van. Csak így lehet.

   -  És ha nem? – kérdeztem cérnavékony hangon.

   -  Velük van, én mondom! – Aztán meghúzta a saját laposüvegét. – A városban szinte mindenki összefogott a megmentésetekre, kizárt, hogy baja esett. Meg amúgy is, tökös legény az a Hannigan, bizonyította már nekünk jó sokszor.

   A táborhelyünktől pár méterre megroppanó avar zörejére mindenki felkapta a fejét, a legtöbben fegyverükhöz nyúltak. Alexander lopva közelebb húzódott hozzám, szemei rémülten kerekedtek ki. De a lovak nem mozdultak, nyugodtan legelésztek tovább, s miután néhány, a zajhoz közelebb ülő férfi karja elernyedt, szépen megnyugodtak körülöttem a többiek is.

   -  Nem erről volt szó, érted? – hallottam meg az ingerült, fojtott hangú beszédet pár méterrel arrébbról. A fák között álltak, nem láttam őket, de hangjukat igen könnyen ki lehetett venni. Összenéztünk Alexanderrel, aki velem együtt csendben maradt, hogy halljuk a vita további részleteit.

   -  Figyelj! – Joe McKidd szólalt meg, a férfi, aki a mi kis csapatunkat vezette erre a helyre. – Így képtelen még Galway-be lovagolni a többiekkel, lábadoznia kell!

   -  Értem, és rettenetesen sajnálom – szólt vissza a másik -, de leszolgáltattam a lovakat O’Harának, a tartozásomat megadtam! Nem akarom, hogy a nyakamra hozzátok a vörös kabátosokat, bármennyire is az ügyetek mellett vagyok!

   -  Ha az ügyünk mellett lennél, most nem haboznál befogadni egy sérült testvéredet, meg két ártatlan nőt, Mollown. – McKidd feltűnt a mellettünk magasodó fáknál, és ingerülten lépkedett el mellettünk. A másik férfi – a Mollownnak nevezett - követte, de olyan gyorsan húzott el, hogy semmit sem láttam belőle.

   -  Mi rá a garancia, hogy biztonságban leszünk? Hogy minden, amit felépítettem, a helyén is marad? – Megragadta McKidd vállát, aki fenyegetőn emelte rá a tekintetét.

   -  Pár hétről lenne szó – sziszegte. – Ennyit kéne feláldoznod értünk, aztán babusgathatod tovább a lovaidat, meg az apádat! Pár szaros hét!

   Mollown dühös válaszát már nem hallottam, mert újra eltűntek a sűrűben. – Ki ez a férfi? – fordultam fáradtan Alexander felé, aki kíváncsian nézelődött utánuk a nyakát nyújtogatva.

   -  Nem tudom, hogy őszinte legyek – felelte, szemét nem véve le a két férfi hűlt helyéről. – De ezek szerint Paddy túlélte a lövést. Róla beszéltek az előbb, meg mintha rólad, meg a vörös hajú nőről lett volna szó, a szajháról.

   Semmit sem válaszoltam. Szemeim lecsukódtak, testem elgyengült, a következő másodpercben pedig fejem már a fiú vállán nyugodott.

   -  Nem bánom, Naomh – szólt alig hallhatóan. – Úgysem bújt még hozzám így leány.

   Erőtlenül mosolyodtam el. – Azt hiszem, elálmosított a whisky – sóhajtottam.

   -  Akkor aludj – javasolta a fiú. – Holnap úgyis szükséged lesz az erődre. Én addig megyek, körbekérdezősködöm Paddyről, meg mindenről.

   -  Rendben – sóhajtottam, miközben felkászálódott mellőlem, majd elterültem az avarban. Páran horkoltak körülöttem, néhányan fojtott hangon beszélgettek.

   Én csak a földre kuporodtam, s erre a zajra merültem újra álomba.

ËËË

Vihar szippantott be álmomban. Nem mozoghattam, csak a sötétszürke felhők között lebegtem, miközben villámok cikáztak el a fejem mellett, szikrájuk rám pattantak, égették a bőröm.

   Aztán valaki megragadott. Rázott, hangja ismerősnek tűnt, túlontúl fiatalnak. Sikítoztam, azt akartam engedjen el, de az ő villámkezei egyre csak szorítottak, nem engedve, hogy levegőhöz jussak. – Naomh! Ébredj már, te leány!

   Felnyúltam.

   -  Engedj el, kutyaütő!

   Csak nyöszörögtem.

   -  Öntsétek le egy vödör vízzel, ha máshogy nem megy! – Hangos röhögés.

   -  Valaki akár meg is csókolhatná, hátha arra megébred!

   Felültem.

   Körbepislogva Alexandert, s még néhány férfit láttam magam körül, akik közül valaki nevetett, valaki épp tömlőből eresztett vizet a hajára. Egyvalaki – Alexander – pedig úgy pislogott rám, mintha nőtt volna még egy fejem.

   -  Összevissza beszéltél álmodban – közölte aztán, lassan elvigyorodva.

   -  Csodálkozol? – morogtam.

   -  Erre nincs időnk – lépett mellénk valaki, s ahogy láttam, McKidd volt az. – Kövess, Hannigan!

   -  De ho… - Mire befejezhettem volna a kérdést, ketten már nyúltak is értem, hogy felrántsanak a földről.  Tehetetlenül követtem őket a buckás talajon, amit benőtt a vastag, puha moharéteg, így szinte minden második, kótyagos léptem botlással végződött.

   -  Szedd már össze magad! - mordult fel egyik társam, mire megtorpantam, hogy kitépjem magam a szorításából.

   -  Egy percet kérek! – csattantam fel, s meglepetten nyugtáztam, hogy kelletlenül bár, de megálltak velem. Bizalmatlanul körbepillantottam, majd nekidőltem egy fának, hogy levegőhöz juthassak. – Hova a pokolba visztek?

   -  Nem vesztőhelyre, ha tudni akarod – forgatta meg a szemét a férfi, és már mozdult, hogy újra vezetni kezdjen. – Én nem tudok túl sokat a dologról. De már elő van készítve a lovad, és a társaid is indulásra készek.

   Tiltakozni akartam, de ő maga után vonszolt megint.

   -  Milyen társaim? Visszamegyünk Ballybunionba? Beszélj már!

   -  Ballybunionba biztos, hogy nem – rázta meg a fejét, hangjában halvány keserűséget ismertem fel. – Nem, oda jó ideig nem mehetünk még vissza. Köröznek minket, ha emlékszel még. – Már nyitottam a szám, de kísérőm ekkor finoman előrependerített. – Két lépés, és megtudod, na.

   Előrenéztem. A fák megritkultak körülöttünk, a hajnal rózsaszín és arany fényei betörtek lombkoronáikon át. Ahogy továbblépkedtem, el is tűntek mellőlem, s egy szinte tökéletes kör alakú apró tisztáson találtam magam. A férfi újra előrelökött, mire sietve elkaptam előle a vállam. – Most már tudok menni magam is.

   A tisztás közepén kis csoport verődött össze, lovak és emberek vegyesen. Már messziről megpillantottam Oonagh lángvörös hajzuhatagát – a nő már nyeregben ült, szoknyája szétterült hátasa oldalán. Előtte pedig, karjai óvásában Paddy Kavanagh-t vettem észre, félmeztelenül, oldala egy hosszú rongydarabbal átkötve; Oonagh ruhájának hasítékával. Arca szürkéllett, tekintete kissé homályosnak tűnt, de száján furcsa, talán épp boldog mosoly ült. Hátát Oonagh mellkasának vetette, így kuncogtak halkan. Lassan léptem közelebb, mikor egy férfi vált ki a többiek közül, akinek az arcát eddig még sohasem láttam. Ha láttam volna, bizonyosan megjegyzem; nem mondtam volna szépnek, sokkal inkább különlegesnek, rendkívülinek. Kalapja alól göndör, méz szőke tincsek szabadultak ki, szemei pedig ugyanúgy valamiféle furcsa aranybarna színben játszottak, tekintetéből szokatlan, rendíthetetlen nyugalom, magabiztosság sugárzott. Megdermedtem egy pillanatra, mert felém indult, egyik kezében kantárszárat fogott, amin egy langaléta pej heréltet vezetett.

   -  Naomh Hannigan? – kérdezte, mire megtorpantam a meglepetéstől. Az ő hangját hallottam tegnap éjjel, ő veszekedett McKidd-del olyan hosszú ideig. Emlékeztem, hogy Mollown a neve. Röviden bólintottam. – Tessék – nyújtotta felém a gyeplőket. - Béar jó társ, csak néha eléggé csökönyös tud lenni. Bár ahogy hallottam te meg tudod oldani a váratlan helyzeteket. – Azzal a kezembe nyomta a szárakat, s sarkon fordult anélkül, hogy bármi mást hozzáfűzött volna.

   Tanácstalanul álltam. A tisztás közepén összegyűltek közül néhányan lóra szálltak, aztán eltűntek az erdőben, míg csak McKidd, Oonagh, Paddy, az idegen férfi, na meg én maradtunk. Tőlük jó pár méterre maradtam, megtartottam a tisztes távolságot, de még innen is hallottam McKidd szavait: - Melyik úton mentek? Én azt mondom, hogy…

   -  Nem a legrövidebben – vágott a szavába Mollown. – Tudom, hogy az lenne a legésszerűbb, de a népszerű utak most hemzsegnek a vörös kabátosoktól. Átvágunk a Lila-hegységen, aztán megkerüljük az öbölt az óceán mentén. Ott a legbiztonságosabb, és ott is ismerem ki magam a legjobban.

   -  Jól van – bólintott McKidd. – Köszönöm, és ne haragudj, hogy olyanokat mondtam.

   Egy pillanatig némán álltak, majd mindketten hangos nevetésben törtek ki, s egymás karjába borultak. – Jó barát vagy, Mollown, nagyon jó barát!

   -  És ti? – kérdezte Mollown gondterhelten, kibontakozva McKidd öleléséből. – Galway-be indultok? Nem korai még? Talán várhatnátok, amíg lecseng ez az egész…

   -  Nem-nem – rázta meg a fejét a férfi. – Nincs időnk. O’Haráék már úton vannak oda, hamarosan mi is elindulunk. Kezdődik, barátom, hamarosan kezdődik. Megbosszuljuk Ballybuniont, és egész Ír hont is.

   -  Kívánom, hogy így legyen.

   -  Már te is hozzájárultál, Mollown – mosolyodott el McKidd. – Egy bátor katonánk neked köszönheti, hogy van ideje lábadozni.

   A beszélgetés további részletei a homályba vesztek, ahogy magam elé néztem. Agyam úgy pörgött, hogy beleszédültem, miközben igyekeztem kitalálni, mitévő legyek most. Menjek velük? De hisz azt sem tudom, mit akarnak! Hova vinnének egyáltalán? Annyiban voltam biztos, hogy ez a helyzet nem lehet különösen fenyegető számomra, hiszen McKidd és ez a Mollown is egy oldalon álltak velem. De hogy találom így meg Finbarr-t? S mikor térhetnék haza, Callumhoz, Sally-hez, Conallhez, na meg a Taibhse-hez? Testemet átjárta a hideg, ha a legrosszabb eshetőségre gondoltam. Ha tényleg úgy van, ahogy mondják, és az angolok a fejünket akarják, az bizony azt jelenti: nem egyhamar. Gondolataimból egy puha, meleg ló orr bökdösése rántott ki, és ahogy a bal oldalamra pillantottam, hatalmas, tanácstalan ló szemek bámultak rám. Kifújtam a levegőt.

   Mollown hangos füttyentésére minden patás felkapta a fejét a tisztáson – nem voltak túl sokan, csupán a sajátom és az, amelyiken Oonagh és Paddy ült -, de a fák közül felhangzó nyerítés megadta a választ arra, hogyan fog velünk haladni az idegen férfi. Az erdőből határozott, gyors léptekkel egy zömök, szürke kisló ügetett elő, orrlyukai kitágultak, a levegőben kis felhőként gomolygott előtte forró lélegzete. El is feledkeztem a csípős hajnali hidegről, ami bekúszott a zekém alá, s megvacogtatta a fogaim.

   A kanca nem volt felszerelve, így kocogott oda gazdájához, akinek meglepően fiatal arcán most egy széles mosoly terült szét. Sietve nyerget szíjazott az állat hátára, ám kantárral és zablával nem bajlódott; a sörényébe kapaszkodva, csupán lábával kormányozva indította meg azt.

   Ekkor kaptam észbe. Az eddig mellettem ácsorgó Béar indult volna társai után, de a lovasa még nem szállt nyeregbe, így ő is ugyanúgy összezavarodott, mint én; élesen nyerített a többiek után. – Lóra, Hannigan! – kiáltott hátra válla fölött Mollown. – Ne aggódj, Béar hazatalálna nélküled is!

   Egy pillanat alatt kellett döntenem. Fogalmam sem volt, hogy találhattam volna vissza a többiekhez, ha most nem ugrok fel a ló hátára; egyszerűen nem volt más választásom. Hevesen dobogó szívvel dugtam a lábamat a kengyelbe, és amint fellendültem, Béar már ügetett is társai után.

   Zötyögtem, kapaszkodtam, miközben belsőmet szép lassan elemésztette a kétségbeesés.