7. fejezet

Sziasztok!

Igen, úgy látszik én is élek még! :) Képzeljétek, úgy tűnik megvan a blog első versenyeredménye, méghozzá a prológus kapott egy nagyon is megtisztelő első helyezést Agatha Hestyáék blogversenyén. Olyan boldog voltam, hogy ráeszméltem, bőven ideje lenne már hozni a következő fejezetet. Sajnálom a csúszást, a jövőben igyekszem az ilyeneket mellőzni. 

Nagy öleléssel:

Flo Romeijn

Sötét szárny

Kavanagh-t végül másnap érte utol a láz. Egészen eddig azt hittük, hogy rendben lesz, hiszen gond nélkül megült a lovon több óráig is, közben pedig még az Oonagh-val való nyalakodásra is jutott ereje. Aztán amikor a nap első sugarai betűztek a barlangba, ahol aludtunk, s mindenki megmozdult, csak ő nem, már akkor éreztük, hogy valami nincs rendben.

   Oonagh az arcát paskolgatta, mire Paddy kinyitotta fekete szemeit, amik most vészjóslón csillogtak, homályos tekintete a barlang falára tapadt. Egész ruháját izzadság áztatta el, de közben hullámokban rázta a hideg, és minden, amit kiejtett a száján, csupa badarság volt.

   Először Mollown zekéjével takartuk be, s vártunk, bár tudtuk, ilyen módon nem lesz változás.

   -  Mit is mondtál, milyen messze van a következő fogadó? – néztem föl társunk ernyedt teste mellől, miközben kezemet a homlokára szorítottam. – Sürgősen ágyat kéne kerítenünk neki, és valami meleg levest, és…

   -  Az, ahol biztos nem futunk angolokba, másfél nap. – Mollown levette a kalapját is, s most gondterhelten szőke hajába túrt.

   -  És a ténylegesen legközelebbi? – Fogalmam sincs, mi jött rám, de valakinek beszélnie kellett közülünk – Oonagh ugyanis megnémult a rémülettől. Ő sem számított arra, hogy ez bekövetkezhet. Mollown nem válaszolt, mire felemeltem a hangom: - Mollown, a legközelebbi?

   -  Épp a hegy lábánál – válaszolt tétovázva, aztán leesett neki. A sebe valószínűleg elfertőződött, ezzel senki nem élt volna túl másfél napnyi lovaglást. Nem maradt más választásunk.

   -  Akkor oda menjünk – suttogta Oonagh, ajkát Paddy csatakos hajára nyomva. – És induljunk most, rögtön!

   Szokatlanul megrázó volt megtapasztalni Oonagh kétségbeesését, na meg Mollown bizonytalanságát. Kapkodva nyergelte fel a lovakat, miközben mi megpróbáltuk talpra állítani Kavanagh-t, akinek mentségére legyen mondva, hogy ő igazán próbálkozott. Ám akárhányszor a lábára állt, mindannyiszor összecsuklott, maga alá gyűrve minket is. Oonagh arcát könnyek áztatták el, ahogy negyedszerre is megpróbáltuk megemelni, s egészen kiborult volna már, mikor megjelent Mollown, hogy segítsen.

   -  Jobb lesz, ha mostantól velem utazik – mondta határozottan, mi pedig nem vitatkoztunk. Miután mindannyian felszálltunk a magunk lovára, Mollown elindította Cailínt, de most a sörényébe sem kapaszkodott; Paddyt tartotta maga előtt mindkét karjával. – Remélem, nem kerül majd sor valami eszeveszett vágtára – sóhajtotta. – Nem garantálom, hogy meg tudnám tartani egy olyan helyzetben.

   Nem egymás mögött lovagoltunk, hanem szorosan Mollownék mellett, hogy vész esetén mi is ott legyünk támasztéknak. Oonagh egyik kezével Paddy ujjait markolta, aki ennyire azért képes volt, feje a nő felé billent, s mikor kótyagos állapotában kinyögött valamit, mindig az ő arca derült ki kicsit egy mosolytól.

   Mintha minden összeesküdött volna szegény Kavanagh ellen – lefelé szinte rázósabbnak bizonyult az út, mint felfelé. Lovaink csúszkáltak a sáros lejtőkön, és gyakran megbotlottak még a saját lábaikban is a meredek szurdokok mentén. Egyedül Mollown hátasa, Cailín tűnt megrendíthetetlennek, a férfi pedig ezért gyakran duruzsolt keltául a fülébe, hogy megdicsérje, vagy épp megnyugtassa. A szemtelen kis kanca most még Béar felé sem csipkedett.

   - Állj – szólalt meg egyszer Mollown, mi pedig hevesen lüktető szívvel húztuk meg a kantárszárakat. Pihenés nélkül, fél napja lovagoltunk már, végtagjaink elgémberedtek, de mindannyian egyetértettünk abban, hogy nem szabad megállnunk.

   Mollownra pillantottam, aki a hónalja alatt ragadta meg Paddyt, hogy feljebb rántsa Cailín marján. – Hihetetlenül nehéz vagy, barátom – nyögte a súlya alatt, mire a szerencsétlen férfi arcán apró mosoly jelent meg.

   -  Az csak… Az csak izom, Lucas. Semmi más – nyögte, miközben továbbindultunk.

   -  Az ám – mondta Oonagh meglepő gyengédséggel, keze előrenyúlt, hogy megsimogassa a férfi arcát.

   A helyzet egy kitaposott ösvény elérésével vált jobbá. Itt már viszonylag tempós lépésben tudtunk haladni, s alig telt el pár óra, a fák máris ritkulni kezdtek körülöttünk, kilátást adva arra, ami előttünk terült el. Még a lélegzetem is elakadt; igaz, hogy sokfelé jártam már, de az mind-mind az óceánunkból, és Írország nyugati kikötőiből állt. Ez itt, a Lila-hegység északi lábánál húzódó táj, valahogy újnak tűnt nekem.

   Vad, smaragdzöld mezőség, ameddig a szem ellát, tele dombokkal, kiszögellő sziklákkal, ám mégsem olyan vad, mint a mi Brhann mezőnk, mert ezt a rónaságot több út hálózta be, amit innen messziről tökéletesen kivehettünk. A nap magasan járt az égen, bár így is szürke felhők takarták egy részét. A szél feltámadt itt, ahol nem védett minket egy sűrű erdő burka, a levegő virágok és eső illatát hordozta. Eltávolodtunk az óceántól, annyira, amennyire talán még sohasem tettem.

   -  Látjátok? – mutatott előre – mint azt Paddytől megtudtuk – Lucas. – Ott, nem is olyan messze van egy fogadó. Rendes emberek, jó a kiszolgálás, de ezt kihasználja sok vörös kabátos katona is, szóval résen kell lennünk.    

   A messzeségben most valóban kivettem a kis pontot, ami akár egy épület is lehetett. Gyomrom apró gombóccá szorult össze az angolok említésére, de nem tehettünk mást. Elindítottam Béart, akire mintha jó hatással lett volna az előtte elterülő hatalmas, fűvel benőtt terület, fejét felvetette, füleit előreszegezte.

   -  Lépésben két nap alatt sem érünk oda – csóválta a fejét Lucas, rávezetve minket az egyik keskenyebb útra, amely a hegy lábától kezdődött. - Ti láttok mozgolódást? – Felálltam a nyeregben, nyakamat nyújtogattam, de egy lélek sem járt most erre. Oonagh ugyanerre jutott. – Fél óra vágtára becsülöm.

   -  Hallod, Patrick? Fél óra, és minden rendben lesz! – mondta Oonagh bizakodva. Én magam azonban egyáltalán nem láttam a helyzetet ilyen fényesnek; Paddy képtelen volt Cailín sörényébe kapaszkodni, lábai élettelenül lógtak mellette, s most már az egykori szajha felkiáltására sem felelt. Testének épségéről már teljes mértékben Mollownnak kellett gondoskodnia. Komolyan aggódtam.

   -  Hogy tartod fent magad előtt? – vetettem fel. Mollown a távolba meredt pár pillanatig, álkapcsa mozgott, miközben gondolkodott. Aztán megvonta a vállát.

   -  A kengyelszíjam elég erős, nekem meg nincs rá nagy szükségem. Idekötözöm a lábát, hátha segít valamit. Fogjátok, amíg megcsinálom!

   Egyszerre ugrottunk le a lóról.

ËËË

Nem sokra emlékeztem az anyámból. Magas volt, ennyi biztos, és méltóságteljes, büszke tartású. Buzgón imádkozott, apám elmesélése szerint mindig az óceán egyik eldugott partszakaszára ment, mielőtt férje kihajózott volna, s ott könyörgött Istennek az épséges hazatértéért. Minket is igyekezett erre nevelni.

   Halálának estéjéről egy emlékem sincs, csupán annyi, amit a családom beszélt erről az évek folyamán. Érdekes dolog ez, mert Finbarr kristálytisztán vissza tudta idézni, hogy dőlt ágynak az anyánk, s hogyan szenvedett a láztól hetekig, mikor az utolsó éjjelen már vért köhögött, szemei fennakadtak a fájdalomtól, amit lázongó teste okozott neki.

   Apám szerint egy szekrénybe bújtam, nem akartam látni, ahogy szép lassan felemészti önmagát. Persze hogyan is érthettem volna meg hat évesen, mi az a láz, miért hadonászik az atya egy feszülettel a teste fölött, s hogy mi Isten kegyelme! Egyedül azt tudtam, hogy soha többé nem látom, ezt pedig képtelen voltam felfogni.

   Azelőtt mindig ő akart rávenni, hogy vegyem le a kisfiú ruhákat, hogy viselkedjek jó kisleány módjára, na meg higgyek a Megváltóban.

   Tudtam, hogy ebben a pillanatban büszkeséggel eltelve mosolygott volna rám. Végigsimítottam a durva gyapjúruhán, ami körülölelte a testem, s bár mellben kicsit nagynak bizonyult, sokkal kényelmesebbnek éreztem, mint az izzadságtól átitatott, sáros fiúruhát. Évek óta csak különlegesebb alkalmakon öltöttem magamra az otthon hagyott egy szál szoknyámat, most pedig igencsak szokatlan volt egy ilyenben lenni.

   Mollown szerezte a fogadós lányaitól – egyet Oonagh-nak, egyet nekem -, miután ágyba fektettük Paddyt. Azóta egy füvesasszony virrasztott mellette, aki habár ellátta, de mikor felpillantott ránk az ágy szélén ülve, tekintetéből nem sok jót tudtam kiolvasni.

   A fogadó valóban otthonosnak tűnt, bár amikor beléptünk a földszinti ivórészbe, kaptunk néhány furcsa pillantást. Szerencsére eddig nem tűntek fel angol katonák, de a fogadós biztosított minket, hogy pár naponta bizony előfordulnak.

   -  Mindenesetre, kikérhetem a diszkréciójukat? Nem akarom, hogy bajba sodorják magukat, de ha nem is kérdeznek ránk, sokat segítene, ha nem is említenének minket… - mondta Mollown, miközben lovainkat bekötötték az istállóba.

   -  Tudják – lépett hozzánk közelebb a magas, kövérkés férfi, felemelve lapáttenyerét -, előttünk sem ismeretlenek azok a gazfickók. Szívesen segítenék, de nem tudok sokáig szállást biztosítani, mer’ itt vannak a leányaim, meg a feleségem, meg az egész háztájam… Mindet fellógatnák, ha megtudnák, hogy szökevényeket bujtattunk, meg még hazudtunk is.

   -  Igyekszünk hamar továbbállni – bólintott Lucas, hogy aztán az istállóhoz induljon.

   Kora este lehetett, a nap már csúszott a horizont felé, vörös sugarai, mint nagy kézen az ujjak markolták meg az egyre sötétedő eget. Mindannyian egy szobában készültünk aludni, ám ott most Paddy pihent, így itt, a padlásszobában voltam kénytelen átöltözni. Szoknom kellett még egy kicsit a dolgot; a lábaim körül suhogó, durva anyagú szoknyát, és a kivágást, ami elég nagy volt ahhoz, hogy kényelmetlennek érezzem. Mindegy is, legalább valami tisztát viselhettem.

   A padlásszoba ajtajának nyílására elpördültem az ablaktól. Oonagh jött; ő maga otthonosan mozgott ebben a ruhában, a kivágást pedig valószínűleg pont, hogy túl kicsinek találta. Nőies idomai tökéletesen kitöltötték a gyapjúanyagot, haja frissen, vadul göndörödve lángolt az arca körül.

   -  Á, gondoltam, hogy itt vagy. – Tekintete szinte bírálón siklott végig rajtam, végül azonban elmosolyodott. – Nem hiszed el, milyen jól áll a női ruha, kicsikém!

   -  El tudom képzelni – forgattam meg a szemeim.

   -  Naomh, életem egyik legnagyobb tanítómestere azt mondta nekem; minden nő szép, ha el is hiszi magáról! – lépett közelebb, kezébe véve egyik lelógó hajtincsem.

   -  Na, és ki volt az? – vontam fel a szemöldököm, apró félmosollyal az ajkamon.

   -  Jaj, csak egy kurva – nevetett fel. – Dublinból érkezett, és ezért annyira nagyra volt magával, meg a nagy csöcseivel, hogy állandóan ilyen bölcsességeket beszélt. De ha engem kérdezel, nem kellett volna eljönnie Dublinból épp Ballybunionba, ha olyan okos lett volna.

   -  Mindegy – ráztam meg a fejem. – Patrick hogy van?

   Oonagh arcáról rögtön letörlődött a mosolya, kezeit összefonta öle előtt, mintha valami fontosat akart volna közölni. – Eléggé rosszul. A füvesasszony sokat segített, de még mindig összevissza beszél, és hiába győzködtem, hogy aludjon, egy ideje már téged akar látni.

   -  Mi? – hökkentem meg. – Engem?  

   -  Igen, beszélni akar veled – felelte Oonagh, hangjában enyhe csalódottsággal. – Gondolom, meg akarja köszönni, hogy megmentetted még az elején, vagy mi.

   A falépcsők nyikorogtak a talpunk alatt, lentről felszivárgott az egyre csak gyűlő vendégek beszélgetése és hahotázása. Kirázott a hideg, ha csak belegondoltam, hogy olyan angolok is lehetnek közöttük, akik talán épp minket keresnek.

   A legolcsóbb szobát vettük ki, ami egyben a legeldugottabb helyen is volt. A folyosón egy lélek sem járt még, minden vendég odalent költötte el a vacsoráját, vagy elegyedett hosszú beszélgetésekbe. Oonagh elém húzott, hogy ő nyithassa ki az ajtót, majd előttem is lépett be a helységbe, ahol rögtön megcsapott valami; a rekkenő hőség. Fogalmam sincs, hogy csak beképzeltem-e, de mikor körbenéztem, mintha még a levegő is hullámzott volna a forróságtól, amit Paddy teste árasztott.

   A férfi az ágyon feküdt, nyakig betakarózva, mellette Mollown ült, s most mindketten ránk bámultak. A különbség csak tekintetükben látszott; míg Lucas szemei tágra nyíltak, életteliségtől csillogva, addig Paddy pillantása tompa fekete volt, s mély, mint egy kút, benne a betegség minden gyengeségével.

   Haja izzadtan tapadt a homlokára és nyakára, fogai mégis vacogtak. Egy gyertya pislákolt Mollown kezei közt, bár a nap még nem tűnt el teljesen a horizontról. Torkom rögtön kiszáradt, gyomrom apróra zsugorodott a rettegéstől, a halál alattomos közelségétől. Sosem voltunk barátok, mégis megrázott, hogy így kellett őt látnom.

   -  Ülj le – szólt rám halkan Lucas, a gyertyát az ágy mellett álló kis ládára helyezve. Engedelmeskedtem; közelebb léptem, s óvatosan letelepedtem a láztól elnyűtt arcú tengerész mellé. Több percig is vártunk, mire végre kinyitotta a száját.

   -  Érzem – suttogta.

   -  Mit? – kérdeztem, hangomat önkéntelenül lehalkítva. Oonagh levegőhöz kapott mögöttem, én pedig kényszerítettem magam, hogy ne nézzek hátra.

   -  A sötét… szárnyat. Itt suhog felettem, fázom tőle.

   -  Nem suhog itt semmi – ráztam meg a fejem dacosan. – Semmilyen szárny, Kavanagh. Csak mi vagyunk itt, higgy nekem.

   -  Azt hiszem, a pokolba kerülök – mondta rekedten, a plafont bámulva. – A kibaszott pokolba. De tudod mit? Nem érdekel. Szarok rá. Csak ne fáznék olyan istentelenül…

   Akaratlan pillantást váltottam Mollownnal. Ő hangosan kifújta a levegőt, s alig észrevehetően rázta meg a fejét. Nem tágítottam. – Hunyd le a szemed – szóltam, igyekezve visszafogni hangom remegését. Szörnyű érzések lövelltek szét bennem, s egyszeriben felsejlett előttem az anyám arca, az elgyötört szépségé, akit ugyanígy marcangolt a láz. – Minden jobb lesz, miután alszol egy kicsit.

   -  Álmában senki nem fázik, mi? – reszketegen nevetett fel, mire ajtócsapódás hallatszott; Oonagh talán nem bírta tovább elviselni a látványt. Paddy ködös tekintettel nézett utána. – Bár az ő karjaiban se fáztam soha. Nem bizony! Jó lenne, ha ő is velem jöhetne, le a pokolba, oda le, jó lentre, ahol már senki se talál meg… Az asszonyok soha se bírják elviselni a halált. Te miért vagy itt, fiú?

   Erővel nyeltem le a torkomban növő gombócot. – Mert te akartad. Te mondtad, hogy jöjjek.

   -  Tényleg. Mondani akartam valamit, csak elfelejtettem.

   -  Semmi baj. Talán miután aludtál egyet, eszedbe jut…

   -  Hagyjatok már a kikúrt alvással! – csattant fel, mire összerezzentem.

   -  Ne ijeszd meg, tengerész – dorgálta Lucas. – Nézz rá, miattad van itt.

   -  Ja, tényleg – hunyta le szemeit Paddy.

   Aztán hallgatott. Ha nem hallottam volna nyugtalan, reszelős lélegzetvételeit, talán azt hiszem, elaludt. De nem, teste ugyanúgy megfeszült, szemhéjai remegtek, fogai az alsó ajkát harapták. Nem mertem Mollownra nézni, féltem, hogy az arcáról leolvashatom a nyilvánvalót; Patricken már csak a csoda segíthet. Abból pedig nekünk mostanában nem jutott túl sok.

   -  Én… - szólalt meg hirtelen, szemeit szorosan összezárva. – Finbarr… Finbarr azt mondta, le ne vegyem a szememet erről itt. Megesküdtem.

   -  Tudom – súgtam. – Nem vetted le, hallasz? Betartottad az ígéretedet.

   -  Isten megengedi, hogy… átruházzam az esküt?

   Nagyokat pislogtam, hogy lássak a szememben felgyülemlett könnyfátyolon át. Nem ismertem őt különösebben, soha nem is tettem rá kísérletet, s mégis, ahogy itt feküdt előttem, törékenyen és szánalmasan, egyszerre minden erőm elszállt. – Biztos, hogy megengedi – leheltem.

   -  Mollown, te kutya. – Mindkettejük arcán mosoly terült szét. – Szerintem elvisznek hamarosan, de…

   -  Megígérem – bólintott Mollown határozottan. – Esküszöm, hogy visszajuttatom Finbarrhoz, sértetlenül, érted?

   -  Értem hát, értem. – Paddy hangja mintha megnyugodott volna. Már nem reszketett, eltűnt belőle a félelem. Csak a nyugalom maradt, a sárga, meleg nyugalom.

   -  Paddy – ráztam meg a fejem. – Ne merészeld feladni. Oonagh miatt, Finbarr miatt! És Ír hon miatt!

   -  Buta leány – suttogta, aztán nem szólt többet.

   A könnyeim arcomra csordultak, kezemet a számra szorítottam. – Jobb, ha megyünk – állt fel Mollown. – Végre hajlandónak látszik aludni.

ËËË

Egy szót sem szóltunk. Még azután sem, hogy Mollown nem sokkal azelőtt megesküdött a védelmemre, még azután sem, hogy annyi minden lebegett mellettünk a levegőben, amit csak ki kellett volna mondani, de valahogy egyikünknek sem jutott már rá ereje.

   Miközben végighaladtunk az étkezőn, ami hangulatában kísértetiesen hasonlított a Patkánytanya forgatagára, legszívesebben befogtam volna a fülem. A hangok összeolvadtak, eltorzultak, s még azt is figyelmen kívül hagytam, mikor egy férfi kinyúlt a derekamért a padjáról, másik kezében egy kupa sörrel. Nehéz ilyenkor ilyen balgaságokkal foglalkozni.

   Az égen megjelentek az első csillagok, bár az még nem érte el teljes sötétségét. Nem tudtam, miért követem Mollownt; nem akartam egyedül maradni, de társaságra sem igazán vágytam, valahogy minden összekuszálódott a fejemben. Utoljára az apám halála után éreztem magam így.

   Lucas az istállóba indult, nem meglepő módon. Átvágott a fogadó melletti részen, majd elhúzta a reteszt az épület súlyos ajtaján, ám a mozdulat közben megállt, mikor meglátott.

   -   Istenemre, észre sem vettem, hogy követsz – szólt halványan.

   -  Nem követtelek – feleltem, szememet lesütve. – Én sem tudtam máshova jönni.

   -  Hát persze, hogy nem. – Azzal egy nyikordulással kinyitotta az ajtót. Odabentről horkantások és nyerítések sora hallatszott ki, ahogy az állatok megéreztek minket. Követtem befelé is, hogy aztán bezárhasson mögöttem, s az istállót ellepje a félhomály.

   -  Gondolod, hogy túlélheti? – kérdeztem. Figyeltem, ahogy Cailín bokszához lép, ahogy a kanca kidugja nagy fejét, hogy az orrát gazdája vállába fúrja. Mollown előbb a lovat üdvözölte; megvakarta a homlokát, végigpaskolta a nyakát, amit a patás tudatlan hálával fogadott.

   -  Még ha meg is éri a reggelt – kezdte halkan -, akkor is gyenge lesz. Bár azt hiszem, mindent a ma éjszaka fog eldönteni, ilyen, vagy olyan módon. Csak hogy mit kezdenénk azután… Hamarosan tovább kell állnunk.

   -  Életben kell tartanunk – mondtam dacosan. – Nem halhat meg, egyszerűen nem.

   -  Azt mondtad, nem kedveled – fordult felém végül Mollown.

   -   Erre te azt felelted, szeressem felebarátaimat, mint önmagam! – Legnagyobb meglepetésemre a férfi halkan, röviden felnevetett. Keserű hang volt ez, de legalább őszinte.

   -  Igazad van.

   Csend lett. Egy kis ideig figyeltem, ahogy halkan duruzsol Cailín fülébe, aztán inkább megfordultam, hogy letelepedjek valahova. Csak akkor éreztem meg a végtagjaimba kúszó fáradtságot, mikor a hátsóm földet ért, azok pedig mintha megkönnyebbülten sóhajtottak volna fel. Fejemet a boksz ajtajának döntöttem, és beszippantottam a meleg lóillatot. Igyekeztem kitörölni a fejemből mindent, amit odabent a szobában láttam és hallottam, ám minden olyan élesen élt a fejemben, hogy azt szinte őrjítőnek fogtam fel.

   -  Alig akartál elhozni minket – szólaltam meg, mikor már nem bírtam mit kezdeni a gondolataimmal. – És most mégis újabb terhet vettél a nyakadba. – Engem, csak ezt nem mondtam ki hangosan.

   -  Ki tud nemet mondani egy haldoklónak? – vonta meg a vállát, majd lenézett rám. – Nem akartam én belekeveredni az ügyetekbe. Ne gondold, hogy én nem rühellem az angolokat, meg amit műveltek a testvéreimmel, de a háború híve sem vagyok.

   -  Annak mégis ki a híve? – kérdeztem keserűen, mire Lucas felhorkant.

   -  Ha tudnád! – Nem feleltem. – Emlékszel egyáltalán arra, amikor megszállták a hazánkat? Én nagyon is jól. Csupa-csupa olyan emberek özönlöttek be, akik szomjazták a vért, és ami a legszomorúbb, hogy mi is így vártuk őket. Remegve azért, hogy ölhessünk.

   Igen, történetesen emlékszem, akartam rávágni, de inkább csendben maradtam. Nagyon is élesen élt bennem a kép, az eldugott kis pincékben, barlangokban töltött éjjelek, anyák kétségbeesett visítása mellettem, mikor megtudták, hogy fiaik elestek a harcban. A sok akasztás, kivégzés, megcsonkítás, amivel a protestánsok akartak minket megleckéztetni, a körülöttem éhezők látványa, és a béklyó, ami mindannyiunk teste köré szorult. Leírhatatlanul távolinak, mégis közelinek érződött az a pár év. Államat két térdem közé süllyesztettem, míg átöleltem felhúzott lábaim. – Nem vagyok annyira gyermek, mint gondolnád – mondtam aztán, nem nézve Lucasra.

   A férfi egy pillanatig dermedten nézett rám, s már nyitotta volna a száját, mikor lovak éles nyerítése hasított az éjszakába. Mindketten füleltünk, szívem a torkomban dobogott; sosem lehettünk biztosak abban, hogy nem üldözőink akadtak a nyomunkra.

   Feltápászkodtam, a körülöttünk álló lovak höhögésének kíséretében, amik lelkesen válaszoltak az érkezők jelzéseire. Lucas maradásra intett, míg ő résnyire nyitotta az ajtót, s kilesett rajta. Elsápadva csóválta meg a fejét, ekkor pedig már tudtam, hogy mi a helyzet.

   -  Mindjárt behozzák a lovaikat – hadarta. – Viselkedj természetesen. Mi csak átutazók vagyunk. Megkívántuk egymást az istállóban; ártatlan dolog.

   -  Jó estét, uraim! – hallottuk kintről a kocsmáros hangját.

   Ártatlan dolog? Lélegzetvisszafojtva pergettem le magamban mindent, amit valaha anyámtól és Connell atyától hallottam; ha valóban így tettem volna, valóban összegabalyodtam volna ezzel a férfival, aki nem a férjem, az bizony nem lehet valami ártatlan. Aztán ráeszméltem, hogy bolond vagyok, ha ilyen gyerekes dolgokon aggódom egy ehhez hasonló helyzetben. Legszívesebben arcul ütöttem volna magam, de arra már nem volt idő.

   Nem tehettem mást, csupán bólintottam.