8. fejezet

Jó estét, kuzin

Cailín nyugtalanul lépdelt körbe-körbe a bokszában, látva, hogy gazdája mennyire ideges.

   -  Látta az arcod valamelyik? – szegezte nekem a kérdést Lucas, mire megráztam a fejem.

   -  Hacsak nem voltak őrök a börtönben, akkor erősen kétlem – feleltem remegő hangon.

   Kemény arca ellágyult, ahogy az újdonsült vendégek egyre csak közeledtek. – Jól van. Ezek biztosan nem onnan valók. Most pedig töröld le az arcodról azt a rémült nézést, vagy…

   Gyertyák fénye gyúlt az ajtónál, amit lovászlegények tártak szélesre, mögöttük csattogó patkókkal, felcsapott fejjel lépdeltek az angol hátasok. – Sok vendégem van, nem olyan egyszerű az elhelyezés. – Ez a kocsmáros volt, kissé mézesmázos stílusban. – De még épp szerencséjük van, néhányan csak vacsorára maradnak, az ő bokszaik nemsokára megüresednek. Addig is a lovászaim kezelésbe veszik a maguk hátasait, ha nem bánják, uraim.

   Lucas közelebb vont magához, ujjai a csuklóm köré fonódtak. Meghökkentem, de mikor felpillantottam rá, mindent megértettem. Úgy kell tűnnie, mintha semmi rosszban nem sántikálnánk, csak épp turbékoló szerelmesekként valami csendes helyet keresnénk. Az eshetőségtől úgy éreztem, a fejem színe egy cékláéhoz kezdett hasonlítani.

   -  Tehát, Mr.… - kezdte a kocsmáros, a mellette magabiztosan lépkedő vörös kabátos férfinak. – Bocsánat, hogy is hívják? - Ekkor azonban észrevettek minket.

   Összeérő karjainkon át éreztem, ahogy Mollown egész teste megfeszül, de nem mertem rápillantani. Előre néztem, arcomon a meglepettség csaló maszkjával, mintha épp rajtakaptak volna valamin.

   Többen voltak, pontosan négyen. A sötétben ugyanolyannak tűntek: vörösben járó majmoknak, nagyképű sátánfajzatoknak. Lovaik éles nyerítéseket hallattak, miközben a lovászok elvezették őket, sikolyuk hideget vont gerincemre. Lucas kihúzta magát mellettem, én pedig követtem a példáját – mi igazán semmi, de semmi rosszat nem tettünk, mondogattam magamban. Nem minket keresnek.

   -  Á – vigyorodott el a vörös kabátos, akivel a kocsmáros értekezett az előbb. Feltűnően nézett végig rajtunk, szemöldöke homloka közepére csúszott. – Mr. Mollown a nevem, kocsmáros uram. Én vezetem e kicsiny osztagot.

   Nem bírtam ki; tekintetem Lucasra ugrott, aki összeszorított ajkakkal, megfeszült tagokkal figyelte az érkezőket. A kocsmáros is végigmérte útitársamat, valószínűleg derengett neki, hogy ezt a nevet bizony hallotta már a mai nap folyamán. – Jó estét, kuzin – biccentett az angol katona, majd megemelte kalapját, hogy felém fordulva alig észrevehetően meghajoljon. – Látom társaságod is akad! – Mosolyából a világ összes piszkos gondolatát kiolvashattam.

   -  Tehát, Mr. Mollown, a szobájával kapcsolatban… – köszörülte meg a torkát a kocsmáros, egyre közelebb lépkedve hozzánk. Megdermedtem. Jól hallottam volna? Azt mondta, jó estét, kuzin? De… Vörös kabátot visel, az angol katonák egyenruháját! Valami nincs rendjén, gondoltam, miközben megéreztem Mollown ujjait a csuklóm körül. Finoman tolt meg, hogy meginduljak.   

   -  Örülök, hogy láttalak, Jack – mondta a katona mellett ellépve, engem maga előtt vezetve. Engedelmesen szedtem a lábaim, szívem a torkomban dobogott. Ezer meg ezer rémkép játszódott le bennem arról, hogy hogy fog Lucas feladni minket az angoloknak, talán ő maga is nekik dolgozik! Vagy ami még rosszabb; talán épp az új hitet követi, engem pedig oda visz éppen, ahonnan nincs kiút!

   Ekkor az egyenruhás megpördült a tengelye körül. – Ennyi volt a nagy összeborulás, Lucas? – tárta szét a karjait. – Bár értem én, a nőkért mindent – pillantása végigfutott rajtam; kirázott a hideg, mikor észrevettem, hogyan harapja be vágyakozva alsó ajkát. A sok utazás miatt biztos nem sok ideje maradt nőkkel hetyegni. – De vele lesz még alkalmad összebújni, inkább igyatok meg velünk egy jó sört ott bent!

   Lucas mellkasa a hátamnak préselődött, éreztem, milyen mély levegőt vesz. – Igazad van – felelt végül megrendíthetetlen nyugalommal, ujjai erősen kulcsolódtak az alkaromra. Bőröm lüktetni kezdett; kiléptem a szorításából. – De előbb engedd meg, hogy a leányt felkísérjem.

   -  Ennyire nem bírsz magaddal? – vigyorgott Jack Mollown. Azon kaptam magam, hogy vele az oldalunkon, mögöttünk pedig a kocsmárossal sétálunk a fogadó árnyékában. Annak ellenére, hogy megbízhatósága igencsak megkérdőjeleződött a szememben, nem mertem ellépni Lucas közeléből. A másik Mollown sokkal fenyegetőbbnek tűnt, tekintetét minden pillanatban magamon éreztem. Bármennyire is szűz voltam, ebből a szempontból kegyetlen közegben nőttem fel; jól ismertem a vágytól szinte beteg férfiak pillantását. – Őt is meghívom. Csak ne hagyjatok egyedül azokkal ott – mutatott hüvelykujjával kissé messzebb álló társaira, akik épp lószerszámaikat rakatták el a lovászokkal. – Két hete utazom velük, lassan megfojtom őket álmukban.

   -  Azt hittem katona lettél, nem mesterkedő asszony – bökött oda Lucas, s pont ekkor értünk a fogadó ajtajához. A kocsmáros elénk szaladt, hogy kinyithassa nekünk; nagy keze láthatóan remegett a kilincsen.

   -  Á, megtanultam én jól vívni, csak egy a három ellen nem túl jó arány – vonta meg a vállát.

   A fogadó zsúfolásig megtelt. Mindenfelé nevetés visszhangzott, az egyik sarokban zenészek szolgáltatták a vidám aláfestést a vacsorához és szórakozáshoz. Egy férfi dörgő hangon mesélte, mekkora agancsú szarvast tépett szét a maga tenyésztette kutya, egy másik trágár történettel örvendeztette meg a körülötte ülőket. Folyt a sör, na meg a whisky, az élet vize, aminek szagát már messziről éreztem az itt ülőkről. Nem akartam idelent maradni, a legkevésbé sem.

   Egy szabad asztal sem maradt, de a kocsmáros sietve csinált nekünk egyet; elhessegette az ott evőket, azzal a megszólítással, hogy az angol Korona katonáit látja vendégül, nekik pedig kell az ülőhely. Halvány harag öntött el erre, ám ebből semmit sem mutattam; inkább elkaptam Lucas pillantását, aki aprót bólintott, megértve, hogy magyarázattal tartozik.

   A pad szélére kerültem, Lucas szorosan mellém. Habár gyanakodtam, mikor megtudtam, hogy ők ketten rokonok, ez mostanra elszállt, sütött róla, hogy gyűlöli ezt az egészet, s legszívesebben felszívódna, csak úgy, mint én. – Szóval… - kezdte Jack Mollown, de félbe is hagyta, mert keze a levegőbe lendült, hogy rendelhessen. – Három pint sört és három whiskyt ide! – Azzal az asztalra könyökölt, és egyenesen az arcomba nézett. – Tehát, hogy hívnak, virágszál? Lucas elfelejtett bemutatni. – Mosolyától minden pihe égnek állt a hátamon.

   - N… - Már majdnem rávágtam a saját nevem, mikor rájöttem, hogy az lenne a legbutább dolog, amit csak tehetek. – Noreen – mondtam végül, egy jó nagy bólintással kísérve, az asztal alatt szoknyámba töröltem izzadó tenyerem.

   A felszolgálólány közben kihozta az italainkat.

   -  Köszönjük, kedvesem – kacsintott rá Jack Mollown. Újabb hideghullám futott végig a gerincemen; ez a férfi csak annyiban hasonlított Lucasra, hogy az ő haja is ugyanolyan göndör volt, bár a szín már nem passzolt. Arcán ott ült az a mindenkori ravaszság és előregondolás, ami akár még veszélyessé is tehette ránk nézve, de a gőg is. – Na és – emelte szájához a kupáját -, még mindig ugyanott élsz, Lucas? Talán ezzel a kis Noreennel? 

   -  Nem, már egy ideje nem. Csendesebb helyet akartam apámnak az utolsó éveire – felelte Lucas, kis feszültséggel a hangjában. – És nem, nem vele élek. – Az asztalra könyököltem, hogy lezser, nemtörődöm leány hatását keltsem, akit nem érdekel, ha úgy beszélnek róla, mint egy kancáról a vásáron. Eközben igenis bökte a csőröm a Jack Mollown kérdésében rejlő bizonyosság, annak a lehetősége, hogy talán szajha, vagy valami ehhez hasonló lennék.

   Húzóra ittam meg a keserű sör felét.

   -  Az igen! – nevetett Jack. – Mint egy tengerész, olyan a leány ivókája!

   -  A beszéde is néha – szúrta közbe Lucas, mire a kuzinja hangos hahotázásba kezdett, feje vöröslött, ahogy legurította a whiskyjét is.

   -  Na jó, rendben – rázta meg a fejét, még mindig röhögő görcsével küzdve. – És akkor hol laktok, ha nem a régi szirtnél? Szép kis hely volt az, és ha engem kérdezel, kibaszott csendes is.

   -  Nem tehetek róla, hogy neked mindig a nyüzsgés, meg a kurvák kellettek – vonta meg a vállát Lucas, saját sörét kortyolva.

   -  Az már igaz. Nos, hol tudom meglátogatni majd kedves kuzinomat és nagybátyámat? – Nevetése túl hirtelen szakadt meg, pillantása túl váratlanul szaladt fel, s fúródott Lucas arcába.

   -  Nehéz azt térkép nélkül elmagyarázni. – Ebben a pillanatban jöttem rá, hogy hazudik. Hazudik, mert nem akarja, hogy az unokatestvére esetleg bajt okozzon. Szívem hevesen kezdett kalapálni; reméltem, hogy a túl hirtelen leküldött pia majd levon Jack ítélőképességéből, s nem kezd gyanakodni. Arca paprikaszínétől és szemei részeges csillogásától valóban kissé tompábbnak, butábbnak tűnt.

   -  Sajnálatos. Merrefelé?

   -  Déli partok. Jóval kellemesebb ott az időjárás, kevesebb a katona. – Egy pillanatra mintha elhalkult volna minden más zaj a fogadóban, az unokatestvérek kedélyessége ijesztő hirtelenséggel párolgott el. Nagyot nyeltem.

   -  Jártam már ott én is – kotyogtam közbe gyorsan. – Mindig azt képzeltem, látom a köcsög franciákat az óceánon keresztül.

   -  Ugyan hogy járhattál volna, kedves – intett le Jack. – Nem csak részeg voltál?

   -  Miért ne lehetett volna? – kérdezte Lucas. – Sokfelé sodródnak az emberek.

   Jack szája alattomos mosolyra húzódott. – Ha már itt tartunk – mondta, szemöldökei győzedelmeskedve íveltek fölfelé -, te mit keresel itt, Lucas Mollown? Ennyire nyugaton, mikor elvileg délen laksz?

   Farkasszemet néztek. Megremegtem, ahogy megéreztem, hogy Jack sarokba szorította az unokatestvérét, akinek egyik, combjára fektetett keze ökölbe szorult az asztal alatt. Nem néztem Lucasra, hogy ne szítsam a bizonytalanságát, s magamban imádkoztam, hogy két másodpercen belül előhozakodjon valamivel. Ha az elején azt mondta volna, hogy együtt vagyunk, talán segíthettem volna, de így…

   -  Lovat adok el – felelte végül. – De nem szeretem kiadni az üzleti dolgaimat, utálok erről beszélni, ha emlékszel.

   -  Hát persze, hogy emlékszem. Mindig is ilyen… hogy is fogalmazzak… - húzta el a száját Jack. – Szentséges és becsületes férfiú voltál. Mindegy is. Szökevényeket keresünk, egyébként. Hallottál arról, ami a Ballybunion nevű kisvárosban történt? – hajolt előre.

   A levegő a torkomra forrt, s inkább leküldtem a whiskyt is, ami szokásával ellentétben most csak hányingert csiholt bennem, semmi meleget. Igyekeztem nem mutatni, mennyire megrettentem, így érdeklődően próbáltam Jack Mollown felé pislogni, bár fogalmam sem volt, mennyire sikerült. – Már régóta szervezkedtek. Összejöveteleket szerveztek egy lebujban és lázító beszédekkel tüzelték fel egymást, azt tervezve, hogy majd kitörnek az angol uralom alól. – Felkuncogott. – Néhányukat börtönbe vetették, és épp a kihallgatásuk zajlott, mikor egy nagy csapat a börtönön ütött.

   -  A börtönön? – kérdezte Lucas, mintha semmit sem tudott volna a dologról. – Arra hogy lehettek képesek?

   -  Bármennyire is undorodom ír társaink módszereitől és gondolkodásmódjától, az egyszer biztos, hogy nem mind buták. Elterelték az őrség nagy részét a városból, hogy ne legyenek útban, amíg a többiek kiszabadítják a fogvatartottakat. Úgy hallottam, egy laktanyát gyújtottak fel, köpésnyire Ballybuniontól.

   -  Bátor tett - mormogta Lucas, én pedig halványan ingattam a fejem.

   -  Inkább vakmerő – mondtam, próbálva elfedni ijedtségemet.

   -  Úgy van, Noreen drága. – Jack fogas, vicsorszerű mosolyt villantott rám. – Van egy pár személyleírásunk is, de elég nehéz ez alapján belőni. Keresünk például…

   -  Uram!

   Jack egyik társa szaladt felénk a fogadón át. Arcán diadalittas kifejezés ült, ami kis hitetlenkedéssel keveredett. – Uram… - állt meg lihegve az asztalunknál. – Azt hiszem… lehet, hogy megtaláltuk az egyiket!

   -  Hogy érted ezt? – pattant fel a katona. Ezt kihasználva elkaptam Lucas pillantását; a rémület valószínűleg mindkettőnk arcáról világosan leolvasható volt.

   -  A vörös! – Jack társa már vezette is ki feljebbvalóját a fogadóból. – Ilyen vörös haja csak egy olyasféle boszorkánynak lehet. És feszületet találtunk nála.

   Egyszerre ugrottunk fel. Ez csak egyvalaki lehetett: Oonagh. Ettől rettegtünk már az elejétől, s most, hogy elkapták, hirtelen minden a feje tetejére állt. Nem lehet, mondogattam magamban, képtelenség. Futólépésben követtük Jackéket, akik úgy szaladtak előre, mint a kopó, ami megérezte a vad szagát. Rohantam, ki akartam tépni őt a kezeik közül, a kétségbeesés szétáradt a testemben. Végünk, ez biztos.

   Aztán megtorpantam. Nem magamtól, sokkal inkább a két kéztől, amik megragadtak az ajtó előtt, a következő pillanatban pedig Lucas Mollownnal néztem szembe. Szemei tágra nyíltak, s olyan furcsa aranyszínben játszottak, hogy egy pillanatra el is feledkeztem arról, ami körülöttem folyt. Ilyen nem is létezik.

   -  Ide figyelj! – szorította meg felkarjaim két oldalról. – Felnyergeled Béart, és Galway felé vágtatsz. Tudod, merre van, ugye? Az irányt. Aztán segítséget kérsz, és…

   Fájdalmasan emlékeztetett ez a jelenet arra, ami Ballybunion börtönében történt. Finbarr szavaira, amik úgy belém égtek, mintha az öcsém sütővassal nyomta volna őket a bőrömre. – Nem! – ráztam meg a fejem, hangom készült hisztérikussá válni. – Kimegyünk, és kiszabadítjuk Oonagh-t!

   -  Nem vagy észnél! Semmi esélyünk… - A mondanivalója többi részét már nem hallottam, ugyanis kitéptem magam a kezei közül, hogy kirobogjak az éjszakába. Utánam jött, ám nem állított meg; a hangokat követtük, egy nő sírását, és férfiak kiabálását, ami undorító röhögéssel is keveredett. Észre sem vettem, hogy könnyek csíkozzák az arcom, kezeim ökölbe szorultak. Meg akartam ölni őket, a lehető legfájdalmasabb módon.

   -  Mit akarsz tenni, Naomh? – Lucas még mindig próbált megállítani. Talán ésszerűbb lett volna, de egyszerűen nem engedhettem, egyszerűen nem…

   -  Nem tudom – feleltem dacosan, nem nézve a szemébe. Az istálló mögül felhangzó sikoly csak még gyorsabb iramra késztetett, s egy másodperc alatt megkerültem az épületet.

   Két katona fogta közre a nőt, aki egyre csak kapálózott és sikítozott, miközben valaki az arcába hajolt. – Gyerünk! – üvöltötte Jack. – Ilyen nehéz megszólalni, leány? Visítani, na azt bezzeg tudsz! – A kezükben tartott lámpások fénye ide-oda ugrált, remegett a sötétben, mikor a férfi először arcul ütötte Oonagh-t.

   Egyszer láttam, amint egy csapat kölyök megrugdos egy szerencsétlen kutyát az utcán. Az állat nyüszített, vonyított, míg ott nem hagyták. Kicsi patkányfogó volt, alig nagyobb egy macskánál, s így is ért véget; elfeledve, a sáros úton vonaglott, míg ki nem múlt. Ezt juttatta eszembe, amit ezek műveltek a szemem előtt.

   Előrelendültem. Ekkor azonban egy kéz szorult a számra, s rántott vissza a sötétbe, mielőtt még észrevettek volna. Lucas mellkasának csapódtam, majdnem őt is ledöntve a lábáról, kezeim dühödten próbálták elérni az arcát, hogy karmolásnyomot, vagy lila foltot hagyhassanak.

   Lucas hátravonszolt, tehetetlen testem kétségbeesetten igyekezett kiszabadulni, dobáltam magam, még a tenyerébe is megpróbáltam beleharapni – mind hiába.

   -  Naomh, hé! – A fülemhez hajolt. Suttogni akart, de hangja túlságosan remegett, miközben távolodtunk az istállótól. – Állj meg egy pillanatra! – A nő megint felsikoltott, én pedig ugrottam volna, de a férfi olyan erősen tartott, hogy képtelen voltam. Elernyedtem a karjai közt, mire enyhített a szorításán. – Az a nő ott nem Oonagh.

   Óvatosan lecsúsztatta tenyerét a számról. – Micsoda? – kérdeztem elcsukló hangon.

   -  Nem értem, hogy lehetett ekkora szerencsénk. De az a nő ott biztosan nem ő. Nem hallod? Még a hangja is teljesen más.

   Csak egy pillanatra kellett jól odafigyelnem, hogy rájöjjek, Lucasnak igaza van. Annyira megrémített a gondolat, hogy talán Oonagh-t kaphatták el, hogy az már eszembe sem jutott, hogy akár más is lehet az a szegény lány. De olyan biztosnak tűnt… Ez hogy lehet?

   -  Gyere, meg kell keresnünk az igazi Oonagh-t – utasított Lucas.

   -  De… várj! Itt hagyjuk ezt a szerencsétlent? A karmaik között, a… nem is tudom, kid neked ez a Jack!

   -  Mindent megmagyarázok – csitított. – De előbb meg kell találnunk Oonagh-t, hogy elbújhasson. Gyere már, mielőtt rájönnek, hogy nem az a lány az!

   Az udvarban egy lélek sem járt a randalírozó katonákon, az elkapott leányon és rajtunk kívül. Összeszorult a szívem, miközben távolodtunk, de magunk mögött még hallottam a könyörgését. Lehunytam a szemeim egy pillanatra, hogy gyors imát rebegjek érte magamban, de sietnünk is kellett.

   -  Szerintem a padláson lesz – mondtam, a lépcsőn felfelé kaptatva. – Olyan zaklatottan rohant el Paddytől, nem hinném, hogy még visszament.

   A padlásszoba kongott a csendtől. Sötét volt, de a betörő holdfény sugarai apró kis csillagokká tették a levegőben repkedő porszemeket. Lábunk alatt panaszosan nyikorgott a padlószerkezet, az egyik szekrényen ócska óra ketyegett hangosan. – Oonagh! – suttogtam. – Én vagyok az, Naomh. Itt vagy, kedves? Kérlek, gyere elő! – De nem hallottam sem szipogást, sem kapkodó lélegzetvételeket.

   Lucas benézett minden mögé, de amikor felegyenesedett, arca lemondást tükrözött. – Nem itt van. Nézzük meg, hátha mégis a szobában lesz.

   Habozva nyitottam be. Féltem, mit láthatnék odabent; talán a halál utolsó szelét megint, talán a lejáró időt, ami megállíthatatlanul pergett, mint homok a homokórában. Sötét volt, csak pár gyertya égett a ládán. Az ágyon két alak feküdt; egyikőjük Paddy, akinek a gyertyaláng néha rávetült sápadt, békésen alvó arcára. Szorosan mellébújva pedig egy nő, akit meglátva hangosan felsóhajtottam a megkönnyebbüléstől, ám mikor felemelte a fejét, megtorpantam.

   Az arcát ismertem, de a haját nem. Röviden, fiúsan keretezte az arcát, s olyan fekete volt, hogy beleolvadt a szoba hátterébe. A lány elmosolyodott, mikor megpillantott minket, fehér bőrén elkenődött a szénpor. – Láttam, hogy vörös kabátos kutyák jönnek – szólalt meg halkan. – Valamit tennem kellett, hátha átkutatják a fogadót, és talán felismernek… A padláson rejtettem el a hajam egy ládában. Eladhatjuk majd parókának, vagy…

   -  Oonagh! – Az ajkaim remegni kezdtek, ahogy két lépéssel az ágy mellett termettem, és a karjaimba zártam a nőt. Megcsonkított haja szén szagát árasztotta, ami rögtön pattogó tüzet, és kellemes meleget juttatott az eszembe. – Elkaptak valakit odakint – hebegtem a vállába. – Azt hittem, te vagy az.

   -  Nem, kicsim, én végig itt voltam.

   -  Úgy örülök, annyira… - suttogtam, többet képtelen voltam mondani.

   -  Paddy? – szólt közbe Lucas halkan.

   Oonagh kibontakozott az ölelésemből, s halvány mosollyal az arcán nézett le a férfire, aki fejét a párnába mélyesztve aludt. Kezét a hajába süllyesztette, hogy aztán simogatni kezdje a feje tetejét. – Csak alszik. Ez jó jel, ugye? – pillantott fel kerek szemekkel.

   -  Azt hiszem, igen. – Lucas leereszkedett az ágy szélére. – De meg kell mondanom az igazat; nem maradhatunk itt. Az a patkány unokatestvérem gyanút fogott, éreztem abból, ahogy beszélt.

   -  Unokatestvéred? – kérdezte zavarodottan Oonagh.

   -  Igen, erre a történetre én is kíváncsi lennék – mondtam halkan.

   Lucas hangosan sóhajtott fel, beletúrva a hajába, szemeit lehunyva. – Tudnotok kell, hogy… nekem semmi közöm hozzá, a vérrokoni kapcsolaton kívül. Semmi. Jack az apám bátyjának fia, bár apámék sosem voltak túl közel egymáshoz. Ezért lepődtem meg nagyon, amikor kiderült, hogy a nagybátyám meghalt, Jack pedig hozzánk költözik, hogy férfiak között legyen, ne csak az anyjával meg a nővérével. Ekkor voltam én tizenhárom, ő pedig tizenöt. – Kis szünetet tartott, a gyertyaláng fekete maszkot vetett lesütött szemeire. – Soha nem jöttünk ki jól. Olyan különbözőek voltunk, ráadásul folyamatosan hülyének nézett, amit szívesen hangoztatott is. Volt, hogy az apám szedett szét minket. Talán azóta gyűlöl végérvényesen, mióta eltörtem az orrát. – Halkan, röviden nevetett fel, mintha csak egy szép emléket idézett volna fel.

   -  Mit keresett a vörös kabátosok között? – kérdeztem rekedten.

   -  Amikor híre ment, hogy Ballybunion veszélyben van, mert az angolok arra menetelnek, az apám rögtön felkerekedett, minket viszont otthon akart hagyni. Elég… elszigetelt helyen lakunk. Minket nem érintett volna a háború, a sereg rá se nézett az otthonunkra, miközben elmasírozott mellette.

   -  Miért akart apád Ballybunionba menni? – ült fel Oonagh. – Hiszen messze vagyunk onnan, és ti még innen is messzebb laktok…

   -  Rokonaink éltek ott. Onnan származom, a dédszüleim Ballybunionban laktak. De felnőttkorára már a nagyapám sem élt ott. Szóval, ott tartottam, hogy az apám elindult, és meghagyta nekünk, hogy addig segítsünk a házvezetőnőnek vigyázni a házra. Én viszont nem akartam, hogy egyedül menjen, így hát utána vágtattam, és miután már mellette lovagoltam, nem tudott visszaküldeni. Hasztalan lett volna minden próbálkozás. – Szórakozottan játszadozott nadrágja fűzőjével mesélés közben.

   -  Csak nem harcoltál tizenhárom évesen? – kérdeztem halványan, és visszaemlékeztem, én hogyan töltöttem az éjjelt, mikor megszállták a városunkat. A házunk pincéjében bújtam meg több közeli család női és gyermek tagjaival, Finbarrhoz bújva. Sally is velünk volt, akkor még a karján tartva az egyéves Callumot.

   -  Nem – rázta meg a fejét. – Bár megjártam a csatateret, még a támadás előtt. Aztán én is a városba menekültem, várva, hogy apám túléli-e a dolgot. Hát, túlélte.

   Kintről harsány nevetés szűrődött be a résre nyitott ablakon át, és egy nő nyüszítése. – Nem hiszem el. – Lucas felállt, hogy becsapja az ablaktáblákat, végérvényesen sötétséget varázsolva a szobába. – Na, látjátok, a kuzinom mindig ilyen volt. Erőszakos.

   -  Úgy érted, hogy ők épp…? – Mindkét kezem ökölbe szorult a gondolatra.

   -  Úgy – bólintott. – Ne aggódj, nem ölik meg, ezt meg nagyobb eséllyel kiheveri a leány, mintha levágták volna a kezét.

   -  Addig ne merészelj ilyeneket beszélni, amíg nem erőszakoltak meg – morogta Oonagh. – Lehet, hogy rád férne, Mollown.

   Egy pillanatig síri csend lett, majd Lucas köszörülte meg a torkát. – Nem akartalak megsérteni.

   -  Nem tetted – fortyant fel a nő. – És most folytasd, amit elkezdtél.

   -  Tehát, a vesztes csata után arra értünk haza az apámmal, hogy Jack unokatestvéremet megkörnyékezték a protestáns sorozók. A házvezetőnő fogadott azzal, hogy körülbelül két napja lovagolt el, na meg egy kis pénzt is vitt útravalóul.

   -  Egyáltalán nem gondoltam volna a beszédéből, hogy ír lehet – suttogtam.

   -  Mindez több, mint tíz éve történt már, tehát volt ideje átvenni a társai akcentusát. Mindegy is, nem ez a lényeg.

   Oonagh felsóhajtott, és lassan visszahanyatlott az ágyba, arcát a még mindig mélyen alvó Patrick vállába temetve. – Jól gondolom, hogy épp a kibaszott unokatestvéred bántja azt a szegény lányt odakint? – motyogta.

   -  Tudom, hogy ez megrázó – kezdte Lucas -, de most elsősorban magunkat kell mentenünk. Előrelátó voltál, hogy megszabadultál a hajadtól, és a szénpor is jó ötlet. Így nagyobb biztonságban is leszünk, ha majd megint el kell indulnunk.

   -  Hallod, ördögöm? – súgta Oonagh a férfi nyakába. – Gyorsan fel kell épülnöd.

   -  Úgy érzem, hogy sikerülni fog – szóltam. – Tényleg.

   Senki sem válaszolt. Lesütöttem a szemem, mintha valami rosszat mondtam volna, de rögtön fel is kaptam a fejem, mikor Lucas megérintette a vállam. – Ideje aludnunk. Holnap sok mindenről döntenünk kell.

   A padlón elheveredve szinte fejbevágott a fáradtság, mégis, képtelen voltam feledni Lucas szavait. Azt, hogy mindenek előtt magunkat kell mentenünk. Mégis hogy jutottam el idáig?

   Én csak az öcsémet akartam megmenteni, s most mégis, a saját életemet féltettem. Kavanagh felnyögött álmában, Oonagh suttogva csitította. Baljós érzés áradt szét bennem – mit számítanak itt már az álmaim, az, hogy nem is olyan régen még mennyire vágytam a lehetetlen szabadságot, az apám hajóját…

   Már rég nem ez volt a fontos.