13. fejezet

 Eggyé válni

Mélyen szívtam be a friss, sós levegőt. Odabentről már látszott, hogy micsoda szél fúj, így előhalásztam a régi férfizekém, és magamra húztam, reménykedve benne, hogy ennyi elég lesz majd. Az eget világosszürke, pamacsos felhők takarták el, a nap sugarai azért mégis próbálkoztak áttörni rajtuk.

   Oldalra pillantgatva, észrevétlenül indultam el a háztól. Mosach és Rí, a két ír farkaskutya rögtön a nyomomba eredtek, s nyelvüket lógatva, ruganyos léptekkel kocogtak mellettem. Útközben találtam pár vékony faágat a földön elszórva, ezeket hajigáltam nekik, amit az ebek igencsak méltányoltak.

   A szirt széléhez közeledve a szél még jobban megerősödött. Hajamat az arcomba csapta, és úgy süvített a fülembe, mintha direkt akart volna megsüketíteni. Először nem mertem túl közel menni a ponthoz, ahol már nincs talaj az ember lába alatt. Haboztam; a Taibhse árbocára is csak a fogaimat összeszorítva mertem felmászni, s a lehetőség, hogy egy rossz lépés miatt akár a mélybe is zuhanhatnék, elbizonytalanított.

   A hullámok durván, hangosan ostromolták a sziklafalat. Nagyot nyeltem, aztán tettem még egy lépést, mire egyszerre feltárult előttem a nagy szürkeség. Gerincemen hideg futott végig, ahogy végigpásztáztam a vadul hömpölygő óceánt; felette a széllel dacoló sirályokkal, rajta a fehéren fodrozódó habtaréjokkal. Tegnap éjjel ugyanígy hallottuk Oonagh-val a nagy víz dühöngését, nem sokkal később pedig Lucas tűnt fel – hogy aztán felszívódjon.

   Valamelyik kutya felnyüszített a hátam mögött, s egyre halkuló ugatásaikból kivettem, hogy magamra hagytak. Nem különösebben érdekelt; én magam lassan megindultam a szirt szegélyénél, s végre le mertem pillantani. Elképesztő halálverem tátongott odalent, éles, síkos, sötétszürke sziklákkal, csipkés gerincű, hol megbúvó, hol kiálló zátonyokkal, és szédítő mélységgel. Kezeim ökölbe szorultak, és éreztem, hogy újra kiráz a hideg. Mikor Oonagh sírva kapaszkodott belém, én pedig teljes erőmmel szorítottam magamhoz, csak a karjaim voltak a lánnyal, szememmel ugyanis Lucast követtem.

   Erre jött a sötétben, gyors léptekkel, szinte megállíthatatlanul. Hamarosan megtaláltam a helyet, ami magyarázatot adhatott az eltűnésére; a lépcsőt, amin a lovakkal is felkaptattunk ide. A dagály már visszahúzódott, de úgy sejtettem, éjjelente igencsak megemelkedhetett a víz szintje, mert még a felső lépcsőfokok is síkosnak tűntek. Közelebb léptem, s óvatosan leereszkedtem a legelsőre, tenyeremmel még a füves talajon támasztva magam. A hátsóm hideg, kemény követ ért, innen pedig egész jól beláttam a sziklafalat, és annak környezetét.

   Kezdtem azt gondolni, hogy csupán képzeltem az egészet. Még ha ittam volna valamit vacsora közben, akkor talán… de így? A sötét éjszaka közepén egyenesen öngyilkosságnak tűnt egyáltalán a szirt közelébe jönni; az éles sziklák vérre éhes tüskékként meredeztek az ég felé, de nem csak miattuk nem jöttem volna ennek a helynek a közelébe sötétedés után. A hullámok ugyanis minden egyes visszahúzódásukkal lapos zátonyokat fedtek fel, amiknek láttán kirázott a hideg. Minden hajós rémálmai az ilyen meglapuló, gyilkos sziklák, amik anélkül hasítják fel a kisebb bárkák oldalát, hogy a legénység egyáltalán észbe kaphatna.

   Jó ideig pásztáztam a helyet, de semmi értelmes magyarázat nem jutott eszembe. Úgy éreztem, jobb lenne nem izgatni magam még ezzel is, és egyszerűen inkább meg kéne próbálom képzelgésnek hinni a dolgot. Persze sohasem jeleskedtem saját magam becsapásában, de reménykedni mindig lehetett.

   A házhoz érve megint a kutyák boldog csaholását hozta felém a szél. Megforgattam a szemem, s már vártam, mikor veti rám magát a két eb egy kis játék reményében, ám csalódnom kellett. A verandán nem a szelíd, lógó nyelvű óriásokat pillantottam meg, hanem két férfit, akik a ház előtt ülve beszélgettek, de a szó beléjük forrt, mikor észrevették a közeledésem – nem számítottak rám. Én pedig talán még inkább meghökkentem. – Paddy! – kiáltottam, és megszaporáztam a lépteim. – Te, idekint?

   A férfi belehörpintett a kezében tartott kupába – amiben sejtelmem szerint most csak víz volt -, és hátravetette az egyik kezét, hogy megtámaszkodjon rajta.

   -  Sokkal jobban vagyok – tájékoztatott, hangját hallva pedig el is hittem. Lucas, aki hosszú lábait kinyújtva sütkérezett, most megveregette Kavanagh hátát.

   -  Egy rohadt medve bújt el benned, mi?

   -  Ha nem kettő – vágta rá Paddy. Mosoly terült szét az arcán, elégedettnek, már-már egészségesnek látszott, leszámítva a szeme alatt húzódó lila karikákat, és bőrének furcsa, szürkés színét. Az utóbbi napokban nem is igazán figyeltem rá, hiszen korán keltem, és későn feküdtem. Én csak akkor láttam, mikor csendesen aludt a sarokban, egyébként nem volt róla tudomásom.

   -  Oonagh merre van? – kérdeztem, letelepedve Paddy mellé. Inkább távol maradtam Lucastól, aki halálos nyugalommal üldögélt a verandán. Persze, ezt megszokhattam volna tőle, de én magam rögtön furcsán éreztem magam, s nem tudtam, hogy ennek az oka biztosan az-e, amit tegnap éjjel láttam.

   A férfi megforgatta a kezében a fakupát. – Elment a házvezetőnővel meg a másik kis fruskával a piacra. – Hangjából furcsa keserűség áradt, amit nem igazán tudtam mire vélni. Vajon Oonagh elmondta neki? Megráztam a fejem, s igyekeztem inkább csendben élvezni a lopott napsugarakat, amik az arcomat érték. 

ËËË

-  Szóval, szereted a történeteket?

   Az utóbbi pár napban igencsak sokszor megkaptam már ezt a kérdést. Eoin Mollown a festményes szoba legnagyobb karosszékében terpeszkedett, én pedig épp a saját ruhám alját öltögettem, amit az egyik kutya szabott el játék közben. Nem én bántam a legjobban a tűvel ebben a házban, az egyszer biztos, de egy ilyen kis dologra nem volt képem az elfoglalt Éabhát, vagy bárki mást megkérni.

   -  Persze, Mr. Mollown – feleltem a Lucastól ellesett türelemmel. – Még mindig szeretem őket.

   -  Szerintem még mindig hazudsz nekem, Naomh. Ha szeretnéd őket, akarnál is belőlük hallani. – Felpillantottam a szoknyámról, a tűt vigyázva elemelve az anyagtól.

   Lucas említette, hogy az édesapja gyatrán teljesített, ha nevek megjegyzéséről volt szó. Még az alkalmazottainak keresztnevét sem mindig tudta felidézni, egyedül a fiáéban volt biztos, na meg egy másikban, amit igen sokszor emlegetett: Áine. Magyarázatot sosem fűzött hozzá, csupán a semmibe bámult, és kimondta a női nevet. Úgy sejtettem, talán a felesége, Lucas anyja lehetett egykor.

   Most, hogy a saját nevemen szólított, kissé ledermedtem. – Sosem mondtam, hogy nem akarom hallani – tértem aztán magamhoz, bár ez a válasz egyáltalán nem hangzott magabiztosan. Eoin mintha mulatott volna rajtam, szemöldökei a homloka közepére szaladtak, arcán csibészes mosoly húzódott. Fiatalkorában egészen jóképű lehetett, a maga módján.

   -  Ez már mind nagyon régen történt – mondta elgondolkodva. – Miről szeretnél hallani?

   -  Egyszer említette, hogy van egy kedvence – vontam meg a vállam, újra belemélyesztve a tűt a ruha anyagába. – Szívesen meghallgatnám azt.

   -  Ó, azt nem lehet – kuncogott fel. – Lucas fiam nem szereti, ha ilyenekkel tömöm a vendégek fejét. Habár én vagyok persze a ház ura! A fiam nem hiszi el, hogy minden egyes szavam igaz, az igazság úgymond bántja a fülét.

   -  Ezt most nem igazán értem.

   -  Dehogynem érted – mondta. – Látom a szemedben, hogy érted.

   Mocorogni kezdtem a székben, hogy feljebb tornázhassam magam. – Nos, rendben. A nagybátyám is nagy történetmesélő, szerintem meg tudom ítélni, jót hallok-e, vagy nem. Kíváncsi vagyok a mondanivalójára, uram, még ha Lucas ellenzi is. – Vagy mi a fene, de ezt már nem tettem hozzá.

   -  Tudtam – mosolyodott el. – Nagyon-nagyon régen történt. – Elrévedve nézett maga elé, arcán egy pillanat alatt érzelmek garmadája játszódott le. A nosztalgikus mosoly gyorsan bágyadt elmélkedésbe, onnan bánatos fintorba, majd vágyódásba váltott, én pedig csak pislogtam, azon aggódva, hogy mit tegyek, ha véletlenül elsírná magát. - Tudod, Naomh, talán én vagyok az egyetlen ember ezen a földön, aki hált egy szirénnel.

   Nem pillantottam fel, hagytam, hogy magától folytassa. De Eoin valószínűleg a véleményemre volt kíváncsi, mivel jó pár pillanatig csendet hagyott közöttünk. – Hallgatom – biztattam aztán.

   -  Hallgatod? Nem akarod, hogy befogjam a számat? – Komolyan meglepettnek tűnt.

   -  Nem – válaszoltam hitetlenkedve. – Miért akarnám?

   Eoin arca felderült, szemében valóságos, igazi boldogság csillant. Bütykös kezei megmarkolták széke karfáit, légzése hirtelen felgyorsult. -  Megteltem szerelemmel – sóhajtotta. – Amint megláttam őt, meghallottam a hangját, testem minden porcikája imádattal és szerelemmel telt el. Tudod, milyen az? Hogyan is tudhatnád! A legszebb érzés, a legleírhatatlanabb! – Mély levegőt vett, hátradőlt a székében, aztán végigjáratta rajtam a tekintetét. – Nem tűnsz hitetlennek, Naomh.

   - Amíg nem hallottam a történetet – mondtam -, addig nem mondhatok semmit.

   -  Akkoriban még egy hajón szolgáltam – kezdte el végre. – Nagyon nagy monstrum volt, és olyan legények dolgoztak rajta, akik puszta kézzel leöltek volna egy medvét. Én nem tartoztam közéjük, sokkal inkább tűntem ki az eszemmel. Navigátor voltam, egykor mindenki irigyelte az irányérzékem, meg a memóriám. Azon a reggelen az Újvilágba indultunk, talán Kubába? – Hosszú szünetet tartott, valószínűleg rendkívül zavarta a tény, hogy elfelejtette akkori úti céljukat. Végül azonban elengedte a dolgot, és, mintha mi sem történt volna, folytatta. - Angol felségterület volt, az bizonyos. De már nem emlékszem, miért… Olyan sok minden történt, hogy ezek a lényegtelen részletek kikoptak belőlem. Az viszont élénken él bennem, hogy a kapitány egy igazi kutya volt. – Megeresztettem egy mosolyt, annak ellenére, hogy a történet már a legelején kezdett zavarossá és csapongóvá válni. – A hajó egész nap csak suhant a vízen, kedves Naomh. Ó, csak ha a neve is eszembe jutna… Szép neve volt annak a hajónak. Tudod, milyen az? Szálltál már valaha fedélzetre?

   -  Igen – feleltem halványan. Hirtelen belém nyilallt a fájdalom, az otthonom hiánya, a megszokott munkám a Taibhse fedélzetén. Senki sem gondolta volna, mikben vettem már részt az életem során, de nem volt szívem félbeszakítani Eoint, hogy elmesélhessem a tapasztalataim. Inkább megpróbáltam átadni magam a történetének; magam elé képzeltem egy hajót – önkéntelenül is a Taibhse-t -, talpam alá padló helyett a ringó, széles fedélzetet. Orromba sós levegőt szívtam, fülemben a sirályok rikoltozása visszhangzott.

   -  Úgy éreztük, miénk a világ – rázta meg a fejét az öreg. – Hogy senki sem állíthat meg minket. Éjjelente leányokról és más komisz dolgokról beszéltünk a függőágyainkban, tudva, hogy másnap reggel erre igencsak ráfázunk, mikor majd korán fel kell kelnünk. És persze…

   -  Apám! – Megugrottam a székemben a hangot hallva, a tű kis híján az ujjamba szaladt. Bosszúsan pillantottam fel; Lucas állt a festményes szoba ajtajában, kalapját a fejébe húzva, borostás arcán ismerős, halvány mosollyal. Szívverésem szaporább lett egy pillanatra, de gyorsan kihúztam magam, és nyugodt kifejezést erőltettem az arcomra. – Ne haragudjon, ha megzavarom a mesélésben – szabadkozott -, de lenne egy kis feladatom Naomh számára.

   -  Feladatod? – tárta szét karjait csalódottan az idősebb Mollown. – Pont most?

   -  Ne haragudjon, no – vonta meg a vállát Lucas.

   Először az apára, majd a fiára pillantottam. Nem szívesen okoztam volna csalódást az idősebb Mollownnak, Lucas azonban, akárhonnan is néztem, a munkaadóm volt, én pedig az ő adósa.

   -  Akkor hát – emelkedtem fel a székből, az egyik asztalkára fektetve a ruhám és tűket -, majd később folytatjuk, Mr. Mollown. Később szívesen meghallgatom.

   -  Tényleg?

   -  Hát persze! – mondtam őszintén.

   -  A szavadon foglak, leány.

   Lucas nyomában léptem ki a szobából.

   -  Ne haragudj rá – szabadkozott menet közben. – Úgy tűnik, nem nyugszik, amíg nem hallod a történetét.

   -  Ó, egyáltalán nem haragszom miatta – mondtam könnyedén.   

 Odakint a nap szikrázón sütött, a szélben friss fűillat lengedezett. – Mi lenne az a fontos feladat? – kérdeztem, mikor megtorpant és szembefordult velem.

   -  Igazából nincsen – válaszolta lassan, barna szemei az arcomat fürkészték. – Az apám máshogy nem engedett volna el. – Zavartan elmosolyodott, várva, hogy válaszoljak, én azonban egészen ledermedtem.

   -  Ó – hökkentem meg. Szívem újra meglódult, szemem sarkából épp ráláttam arra a helyre, ahol a férfi eltűnt az egyik éjjel.

   -  Még pár héttel ezelőtt, útközben kérdeztél valamit – kezdte a naptól hunyorogva. – Azt, hogy hogyan irányítom Cailínt zabla nélkül. És mivel most van egy kis időm…

   -  Megmutatod? – kérdeztem, miközben a fülem mögé tűrtem pár, a szélnek nem túl ellenálló kócos tincset.

   Emlékeztem erre, bár nagyon meglepett, hogy Lucas is. Nem is igazán kerítettem nagy feneket a dolognak, csupán félvállról kérdeztem meg tőle, a semmiből előhozva. Akkor nem válaszolt valami részletesen, most viszont úgy tűnt, be akarja ezt pótolni.

   -  Igazság szerint, ki is próbálhatod.

   Egy füttyszavába került, hogy Cailín nyerítve hozzánk ügessen. A mező közepén álltunk a magas fűben, a szürke kanca pedig olyan lendülettel indult meg felénk, hogy azt hittem, elsodor minket. – Dia dhuit, a chara, mo Cailín – üdvözölte a férfi keltául a lovat, hangja rögtön ellágyult, mosolya széles lett, ahogy keze végigsimított az állat izmos nyakán.

   -  Egy kicsit mindig tartottam tőle – vallottam be, a ravasz tekintetű kancát figyelve. – Olyan, mintha saját, lázadó gondolatai lennének. – Eszembe jutott, amikor Béar majdnem levetett a hátáról Cailín miatt a Lila-hegység egyik sűrű rengetegében. Akkor bizony valóban lázadóként viselkedett, mint egy csipkelődő kamaszlány.

   -  Cailínnak? – mosolygott rám Lucas. – Ó, minden lónak vannak ám! Ugyanolyan egyéniség mindegyik, mint mi magunk.

   -  Cailín főleg! – nevettem fel, mikor a kanca nedves, puha orra a nyakamba fújt.

   -  Nem kell tartanod tőle – komolyodott el hirtelen Lucas arca. – A legtöbb emberrel bizalmatlan, tudod? Téged viszont láthatóan kedvel.

   Újabb szélfuvallat söpört végig a tájon. Szemem egy pillanatra elidőzött Cailín szürkés, apró pöttyökkel lefröccsentett szőrén, amin megcsillant a napfény. Aztán felnéztem Lucasra. A szempillái is aranyfényben játszottak. – Tényleg? – Ennyit bírtam kinyögni.

   -  Ismerem a lovam – felelte egyszerűen.

   Elmosolyodtam, s azon kaptam magam, hogy abban a pillanatban önkéntelenül is megpróbáltam olyan szemmel vizsgálgatni a kancát, mint Lucas. A szemébe néztem, abba a mély, barna tóba, amelyet fehér szempillák öleltek körül, aztán a gazdájára, aki mintha megérezte volna, min gondolkodom, mert csak várt, tekintetét alig észrevehetően függesztve rám.

   -  Ha most rögtön, nyereg nélkül pattannál fel rá, akkor is engedelmeskedne? – Lucas csibészes vigyorából következtethettem volna a következő tettére. Hirtelen megfordult, tenyerével Cailín hátára támaszkodott, könnyedén felhúzta magát, a kanca pedig, anélkül, hogy a gazdája egy mozdulatát is észrevehettem volna, megugrott, s kilőtt a helyéről.

   Nem mentek messze; elszáguldottak mellettem, Lucas kalapja leszállt a fejéről. Nevetve szaladtam, hogy felkapjam onnan, de fél szemmel még láttam, hogyan olvad egybe ló és lovasa a mezőn. Azután éles fordulatot vettek, s felém indultak el lendületes galoppban. Cailín izmai megfeszültek, orrlyukai kitágultak, patái alatt szétnyílt a mező zöld borítása, mint Mózes előtt a tenger.

   -  Rendben, aláírom: ez elképesztő – nyújtottam Lucas felé a kalapját, mikor mellém lépdeltek. Mindketten ziháltak, habár csak pár pillanatot vágtattak, de úgy tűnt, ezer meg ezer mérföldet megtennének még együtt.

   -  Elég biztosan ülsz már a nyeregben, nem? – kérdezte Lucas, lecsusszanva Cailín hátáról.

   -  Úgy érted – lepődtem meg -, hogy komolyan kipróbálhatom?

   -  Hát nem ezt mondtam az előbb? – értetlenkedett a férfi, kezeit csípőre téve.

   Így történhetett meg, hogy pár perccel később már az izgalomtól összeszorult gyomorral ültem Cailín széles, hordó alakú hátán. Még sosem ültem meg lovat így, teljesen szőrén, most pedig furcsán kellemes érzés töltött el. A kanca teste finom meleget árasztott, combom alatt éreztem minden lélegzetvételét, bőrének rángását, amivel a rászálló legyeket próbálta elhessegetni. Füleit hátraszegezte, Lucas szerint azért, mert az utasításom várta.

   -  Indítsd el – bólintott, közel állva hozzánk. Ha kinyújtotta volna a kezét, még megérinthetett volna minket. – De csak óvatosan, ahogy Béart is, hogy lépésben induljon meg. – Cailín dús sörényébe kapaszkodtam, miközben vigyázva megszorítottam vádlimmal az oldalát. Rögtön reagált; fújt egyet, s szép lassú, kényelmes lépésbe kezdett.

   -  Elindult – nevettem fel. – És nincs zabla a szájában!

   -  De nincs ám – bólogatott Lucas, mellettünk sétálva. – A térdeddel szorítsd, úgy nem billensz ki az egyensúlyodból.

   -  Rendben – nyelvemet enyhén kidugva koncentráltam rá. – Hogy fordulok?

   -  Cailín nagyon érzékeny a jelzéseidre – magyarázta. – Mindent megért, amit jól mondasz el neki és egyértelműen. Ha jobbra akarsz fordulni, az egész testeddel jelezned kell; az átellenes lábaddal, a kezeddel, még a… hátsóddal is. – Idegesen nevetett fel.

   -  Nyugalom, hívták már csúnyábban is a hátsó felem – nyugtattam meg, azután megpróbáltam, amit mondott. Cailín nem fordult, csupán megtorpant egy pillanatra, tanácstalanul fordította a fejét a gazdája felé, majd megint elindult, és újra megállt.

   -  Látod? Érti, hogy akarsz valamit, de nem érti, hogy mit. Helyezd át rendesen a testsúlyod, érezhetően.

   -  Értem – bólintottam, és megindítottam a hátast. Mindent úgy csináltam, ahogy Lucastól hallottam, és pár próbálkozás után Cailín elfordult. A levegőbe öklöztem, és mikor hátrafordultam, láttam, hogyan vigyorog Lucas. – Láttad ezt? Hm, láttad?

   -  Hát persze. Látod? Megtette a kedvedért. – Megveregettem a ló nyakát, és elmélázva néztem végig az előttünk elterülő hatalmas, smaragdzöld mezőn.

   -  Milyen jó érzés lehet ez teljes erőnkből vágtázva!

   Lucas arcáról lassan eltűnt a mosolya, azután közelebb lépett, tenyerét Cailín farára fektette. – Megmutathatom – szólt halkan -, de ahhoz fel kell ülnöm mögéd. Attól félek, leborulnál a lóról, és…

   -  Akkor mutasd meg – vágtam rá, saját magamat meglepő gyorsasággal. Előrébb csúsztam Cailín hátán, tenyereim rögtön kiizzadtak, szívem hevesen dörömbölt. Nem értettem magam.

   Lucas lendületet vett, s egy ugrással már mögöttem is termett, teste egy pillanatra az enyémnek préselődött. Ez azonban nem tartott sokáig, gyorsan hátrébb húzódott, megpaskolva az állat hátát. – Jól van, kislány. Mutassuk meg, hogy kell ezt csinálni. A sörényébe kapaszkodom, így – nyúlt előre mellettem, karjai az oldalamat érintették -, rendben? Kényelmes így?

   -  Teljesen – cincogtam vissza. A vér dübörgött a halántékomban, szívverésem felgyorsult. Hátamnak nyomódó mellkasán át az övének ritmusát is kivehettem; nem dobogott nyugodtabban, mint az enyém, ez pedig csak még inkább összezavart.

   -  Indítsd el – mondta halkan, mintha csak egy titkot súgott volna a fülembe. Engedelmeskedtem. Cailín lépni kezdett, én pedig elfordítottam párszor, próbálgattam, mennyire megy, és ha nem sikerült, Lucas rásegített hátulról.

   A nyereg nélküli ügetés rázóssága váratlanul ért, szemeim elkerekedtek, egy kis ideig csak rongybabaként pattogtam szegény ló hátán. Lucas karjai azonban megfeszültek körülöttem, közöttük még csak esélyem sem volt kibillenni. Az ő teste ruganyosan követte a kanca pörgős mozgását, én pedig ezt a ritmust próbáltam tőle sietve átvenni.  – Forduljunk jobbra! – utasított, én pedig leadtam Cailínnak a jelzést.

   Elénk tárult a lovak legelője. Messze, nagyon messze ott húzódott az erdő, s előtte, leírhatatlan hosszúságban a zöld rónaság. Cailín érezte, mi következik, léptei felgyorsultak, fejét felszegte, s horkantott egyet, finoman megugorva, kitörésre készen.

   -  Gyerünk, Naomh – biztatott Lucas, remegő kezeim erősebben markolták Cailín sörényét.

   Azután megindultunk. A szél a hajamba kapott, a lendület hátrarántott, de testem Lucasénak ütközött, karjai nem engedték, hogy kibillenjek. Felsikítottam, magam sem tudom miért, a következő pillanatban azonban megéreztem a dolog ritmusát. Csípőm követte Cailín ringató, ütemes mozgását, és a száguldás egyszeriben inkább repülésnek tűnt.

   -  Ez hihetetlen! – kiáltottam, előredőlve Cailín marján, átadva magam az ütemnek.

   Lucas velem mozgott.

   Olyan volt ez, mint egy tánc, egy ősi, eltörölhetetlen tánc. Semmi sem választott el a lótól, és semmi sem választott el a mögöttem ülő férfitól. Mindannyian eggyé váltunk.

   Reszkettem a gyönyörtől, mikor leszálltunk.

ËËË

-  Már ne értsd félre, de én azért kíváncsi vagyok: milyen munkákat tud végezni egy hajón egy leány?

   -  Nagyon is sokfélét – jelentettem ki. – A kisebb vitorlákat ugyanúgy tudom állítani, mint bárki más, navigálást is végezhetek, de ugyanúgy fel is sikálom az egész hajót, ha arra van szükség. – Csak a vitorlákkal túloztam egy kicsit, a legtöbbhöz ugyanis még segítségre volt szükségem, de ez is csak idő kérdése volt. Még bőven erősebbé válhattam.

   Itt ültünk már egy ideje. Hátravetettem a fejemet, hogy az arcom kapjon egy kicsit a finom napfényből, kibontott hajam a hátamra hullott. – Mindig jobban érdekelt a hajózás, mint a háziasszonykodás – mondtam őszintén. - Persze, tudok olyan dolgokat is csinálni, meg is tettem, ha úgy adódott, de mindig is jobb szerettem a fedélzeten sürgölődni, mint a konyhában. 

   Lucas kifejezéstelen, mégis, kissé csodálkozó arccal fürkészett. A tűző naptól a szemei inkább tűntek sárgának, mint barnának, bennük furcsa fény csillogott.

   -  Mi az? – kérdeztem, miután már vagy egy jó perce nem mondott semmit.

   -  Semmi – felelte gyorsan. – Csak néztelek. Még sosem láttam olyan lányt, aki így beszélt volna.

   -  Ilyen csúnyán? – vontam fel a szemöldököm, magamban azon morfondírozva, vajon mennyit káromkodhattam már előtte.

   -  Nem – csóválta meg a fejét -, csak ilyen lelkesedéssel beszélni egy ilyen dologról.  

   -  Te sem lazsálsz, úgy látom – mondtam tétován. - Alig látni napközben a házban. – Igyekeztem elterelni magamról, és a nem mindennapiságomról a témát. Csak még jobban belepirultam volna, azt meg nem akartam, hogy Lucas észrevegye zavaromat.

   -  Sok dolog van a lovak körül – vonta meg a vállát. – A napokban jó néhányat el is visznek majd, ez is csak hozzáadott munka.

   -  Kinek adod el őket? – pillantottam fel a fű tépkedéséből.

   -  Sok helyre – válaszolta, s szórakozottan fonogatni kezdett pár fűszálat. – Angol telepeseknek legfőképpen. Holnapután jönnek is páran, megnézni a lovakat, bár a szerződést már aláírtuk. Csak választaniuk kell, na meg fizetniük. Jobban örülnék igazából, ha írekhez kerülnének, de nekik nincs pénzük arra, hogy lovat vegyenek, nekem viszont meg kell élnem valamiből.

   Innen egészen jól ráláttunk a ménesre. Lucas nem tartott méneket, ide csupán kancák és heréltek tartoztak, akik elszórt csoportokban, a bogarakat hessegetve legelésztek a napon. A csikók a szomszéd városokban élő, leginkább angol vérvonalból származó csődörök utódai, de volt néhány, amelyik igazi felföldi igáslovaktól származott. A lényeg az volt, hogy nyugodt környezetben, jó füvön nevelkedtek; ez már kiegyensúlyozottá, vagyis eladhatóvá tette őket. Mindezt Lucastól tudtam.

   Beharaptam az alsó ajkam. Azon tépelődtem már jó ideje, hogy vajon rá merjek-e kérdezni arra az éjjelre, amikor láttam lemenni a szirtről. De abban a pillanatban kicsit úgy éreztem, hogy semmi közöm a dologhoz, és arról sem volt fogalmam, hogyan kezdhetnék neki. Így hát inkább csendben őrlődtem.

   Ezen kívül furcsamód élveztem Lucas társaságát, akivel még soha nem beszéltem ilyen hosszan négyszemközt. Meglepett, hogy mennyire közvetlen is tud lenni, az pedig, hogy levetette magáról az megközelíthetetlenség maszkját, egészen jól állt neki. – És mondd, vannak még rokonaid a vörösök között, vagy csak Jacktől kell tartani?

   -  Tőle sem – legyintett. – Itt biztonságban vagytok mindenkitől, ennél eldugottabb helyre még szánt szándékkal sem küldhettek volna titeket.

   -  Na igen – húztam apró mosolyra a szám. – Igazából kezdem úgy érezni, hogy leülepedett ez az egész. Napokra elfelejtettem a vörös kabátosokat és ezt az őrültek házát, ami körülöttünk folyt, és… egy kicsit megkönnyebbültem. – Az öcsém ügyét leszámítva, tettem hozzá még magamban.

   -  Én nem is tudom – sütötte le a szemét. – Mostanában nem hallottam híreket arról, hogy titeket keresnének, pedig vannak forrásaim a közeli városokban. Gondolom, a vörösök most mással vannak elfoglalva, és nem azzal, hogy három szökevény homokszemet kezdjenek el kutatni ebben a nagy sivatagban. Hallani dolgokat arról, hogy mi megy Angliában… nem csak mi írek elégedetlenkedünk a királlyal szemben, ha jók az értesüléseim.

   Felvontam a szemöldököm. – Mire gondolsz?

   -  Az angoloknak van az a furcsa szokása – magyarázta -, hogy rettenetesen ragaszkodnak a parlamentjükhöz. – Bólintottam. – Stuart Károly viszont épp az ellenkezője, úgy hallottam, hogy már évek óta nem hívta össze azt, sokaknak meg nem tetszik, hogy egymaga akar uralkodni.

   -  Honnan hallasz te ilyeneket? – kérdeztem. A saját ismereteim igencsak hiányosak voltak az angol politikát illetően; annyit bizton tudtam, hogy amit képviselnek, az számunkra sosem hoz békét.

   -  Mondtam, hogy angoloknak adom el a lovaimat – felelte. – Nem tartanak engem túl sokra, nem is gondolják, hogy én ezzel a dologgal bármit is kezdhetnék, szóval szépen rám zúdítják.

   -  De te okosabb vagy, mint gondolják.

   -  Pontosan – emelte fel a mutatóujját. – Ezért hág most olyan magasra a lázadás. A forradalmárok Dublinban meg Galway-ben is tudják, hogy feszültség van a másik szigeten, ezért táplálnak annyi reményt. Úgyhogy, szerintem nem kell most aggódnod – dőlt előre. – A vörös kabátosok arca egy picit másfele fordul.

   -  Hála Istennek – bólintottam, és halványan mosolyodtam el. – Nem akarunk már sokáig… púpok lenni a hátadon.

   Mielőtt Lucas válaszolhatott volna, felemeltem a kezem, hogy integessek a felénk közeledő Paddy Kavanagh-nak. Vegyes érzelmeim voltak az érkezésével kapcsolatban; egyrészt jó lett volna még ketten, komolyan beszélni Lucasszal, másrészt kezdtünk már fájdalmas vizek felé evezni. Közelgő távozásunk ugyanis valamiféle keserű szájízt hagyott maga után, amiről nem szívesen vettem tudomást.

   -  Hát megvagytok – állt meg mellettünk a tengerész. Észrevettem, hogy az arca néha megrándult mozgás közben, mintha fájdalmat okozott volna neki a sebe, ezen kívül azonban eléggé egészségesnek tűnt. – Éabha már patáliát csapott odabent, hogy vajon hol lehettek.

   -  Visszajöttek? – nézett fel Lucas. Éabha Oonagh-val és Eilís-sal ment még ma hajnalban a piacra, hirtelen el is feledkeztem róluk.

   -  Miért, mennyire jár az idő? – egyenesedtem ki ültömben.

   -  Mit tudom én, viszont már kurva éhes vagyok – tájékoztatott Paddy. Épp készültünk volna már felállni, mikor ő felemelte a kezét, majd szépen letelepedett mellénk a földre. – Várjatok egy kicsit. Ha már ilyen szépen összegyűltünk, beszédem van veletek. – Összenéztünk Lucasszal, aki halványan vonta meg a vállát, aztán visszaereszkedett. Követtem a példáját. – Mindkettőtök tudja mi… van Oonagh-val, jól gondolom?

   -  Mire gondolsz? – kérdeztem, nem tudva, vajon Oonagh elmondta-e már a hírt Paddynek.

   -  Nagyon jól tudod, hogy mire! – türelmetlenkedett Kavanagh. Hát persze, Sally mondogatta ezt mindig; a jövendőbeli férjemmel – és egyáltalán bármilyen férfival - két dologról ne próbáljak meg sohasem beszélni: a havibajomról, meg a terhességről. – Ő mondta, hogy elmondta neked.

   -  El – bólintottam lassan.

   -  És neked is elmondta – fordult Lucas felé, aki halkan helyeselt. Paddy arcára egy pillanatra tanácstalanság ült ki, mintha a szavaival vívódott volna, aztán inkább ő maga is lenyúlt, hogy idegességében tépkedni kezdje a füvet. – Kéne valami tanács, főleg tőled, Naomh.

   -  Halljam – vontam fel a szemöldököm.

   -  Tudod, milyen – tört ki belőle szinte kétségbeesetten. – Nem akar hozzám jönni, pedig megmondtam neki, hogy nem akarom, hogy fattyúként nézzenek a pulyára! De egyszerűen hajthatatlan!

   Elgondolkodtam. Nem Oonagh-t és Paddyt gondoltam a legalkalmasabb embereknek a házasságra, de a felmerülő helyzettel bizony rákényszerültek. Ismertem ugyan Oonagh-t, és tudtam, mennyire nem helyesli az elköteleződést, de tudtam az érzéseiről is Kavanagh iránt. A gyerekének pedig védelem kellett, amit elsősorban az apja adhatott meg neki, és ezzel Oonagh-nak is tisztában kellett lennie.

   -  Patrick – kezdtem, kis éllel a hangomban -, mondd, hogy nem ezzel kezdted a lánykérést!

   A férfi értetlenkedve pillantott rám, látszott, mennyire távol állt tőle ez a fajta romantika. – Úgy értem, ugye nem úgy történt, hogy elé álltál, és… nesze, elveszlek, mer’ teherbe ejtettelek és nem akarom, hogy lefattyúzzák a gyerekünket?

   -  Én… nem teljesen így fogalmaztam… - A homlokára csapott. – A picsába!

   Csak a fejemet ráztam. – Ezt enyhén szólva elkúrtad, Paddy.

   -  De hát…

   -  Sosem késő helyre hozni – szólt közbe Lucas.

   -  Figyelj – mondtam, egyenesen a tengerész szemébe nézve. – Komolyan feleségül akarod venni? – Paddy bután nézett rám, de egy másodperc alatt összeszedte magát, és bólintott. – Rendben. Akkor ma éjjel én a pajtában alszom – jelentettem ki. – Magatokra hagylak titeket, te pedig kérd meg még egyszer.

   -  A pajtában? – pillantott rám Lucas, mire megvontam a vállam.

   -  Ha minden jól megy, akkor csak zavarnék odafönt. Nem olyan hidegek az éjszakák, ezt az egyet kibírom.

   Patrick fekete szemei elkerekedtek, arcát pedig olyan hála öntötte el, hogy komolyan meglepődtem. Hirtelen sokkal fiatalabbnak látszott, levetve az állandó mogorvaságot. – Örökre az adósod leszek, Naomh!

   -  Elég, ha boldoggá teszed Oonagh-t – feleltem őszintén.

   -  Az éjszakák azért mégsem olyan melegek – szúrta közbe Lucas, mire felsóhajtottam.

   -  Kibírtam én már zordabb dolgokat is, az ég szerelmére.

   Paddy felállt volna, de abban a pillanatban eltorzult az arca, és olyan hangosan káromkodta el magát, hogy a közelünkben legelésző Cailín megugrott ijedtében. – Még mindig úgy tud fájni, a pokolba…

   -  Na jó – tápászkodott fel Lucas. – Segítek, add a karod.

ËËË

A házban sült hal meleg, fűszeres illata terjengett. Fogtam a mosott, száraz ingeket, hogy összehajtsam őket – nem kérték tőlem, de úgy voltam vele, hogyha bármiben tudok segíteni, akkor meg kell tennem. Útközben találkoztam Íomharral, aki sietős léptekkel tartott az étkező felé.

   -  Gyere, Naomh – intett. – Éabhának hírei vannak a piacról, elvileg komoly dolog. – Szívem rögtön megugrott; mi van, ha köze van Finbarrhoz, vagy csak a lázadókhoz? Kapkodva hajtogattam össze az ingeket, hogy aztán az étkező felé vehessem az irányt.

   A szokásos asztalrend helyett most csak az ülő Eoin látványa fogadott, a többiek mind körbeállták a bútort. Közelebb furakodtam, hogy halljak is valamit; üdvözlésképp megfogtam Oonagh kezét, aki halványan mosolygott rám, szájával azt tátogva: - Üdv, kicsim. – Nem nézett Paddyre, még csak egymás közelében sem álltak, bár a férfinak kis idő múlva le kellett ülnie a sebe miatt. A levegőben szinte éreztem a feszültség szikráit, de nem csak a húzódzkodó pár miatt – rosszat sejtettem.

   Lucas tenyérrel támaszkodott az asztalra, homlokát gondterhelt ráncok szántották, s úgy tűnt, képtelen abbahagyni alsó ajkának rágcsálását. Önkéntelenül is beharaptam a sajátom, ez viszont furcsa, szorító érzést hozott a gyomromba, magam sem értettem, miért.

   -  Rettenetes volt – csóválta a fejét sápadtan Éabha. – Először azt hittük, a mi bujkálóinkat keresik, kétségbe is estünk rendesen, de aztán meghallottuk, miről beszélnek az emberek.

   -  Mi történt? – suttogtam Oonagh fülébe, a lány viszont csak megrázta a fejét, jelezve, hogy a házvezetőnőre figyeljek.

   -  Az egész piac felbolydult, néhány asszony még sírt is, gondolom valamelyik rokonuk is a hajón lehetett.

   -  Aztán – vette át a szót a konyháslány, Eilís -, egy szokásos angol piperkőc, tudják, felállt egy emelvényre, és felolvasott egy jelentést arról, hogy az egyik eltűnt hajó roncsait megint partra sodorta a víz.

   -  Miért olvasták ezt fel mindenki előtt? – Lucas kissé ingerültnek hallatszott.

   -  Az angolok kalózokra gyanakszanak – válaszolta a lány. – Váltságdíjat ajánlottak a partközelben portyázó kalózok nyomravezetőinek.

   -  Ez is sima halászhajó volt? – kérdezte Paddy, de választ már nem kapott, mert Lucas a szavába vágott.

   -  Rossz helyen keresgélnek! – lökte el magát az asztaltól. – Vakok és idióták, ezt nem hiszem el!

   -  Én megmondtam, fiam – szólalt meg rekedten, már-már bánatosan Eoin, székének karfáit markolva. – Megmondtam!

   Már végképp nem értettem a dolgot. Közelebb furakodtam az asztalhoz, és ahelyett, hogy belegondoltam volna, mit mondok, közbeszóltam. – Akkor hol keresgéljenek? Mindenki tanácstalan, nem csak az angolok!

   Nagyot nyeltem, mikor a felpillantó Lucas szemében őszinte riadalmat véltem felfedezni.

   -  Fogalmam sincsen – mondta lassan. Határozott, szúrós pillantást vetett az idősebb Mollownra. – Engem csak… idegesít, hogy a sötétben tapogatóznak, ahelyett, hogy tennének is valamit.

   -  Épp most tettek! – Nem védeni akartam az angolokat; jómagam is tudtam, hogy nem valószínű, hogy a kalózok keze lenne a dologban. Valami furcsaságot szagoltam, s szokásomhoz híven nem akartam tágítani, míg meg nem tudom az igazságot.

   -  Most már elmesélhetem a kedvenc történetem? – Eoin szinte kiabált, hangja magasan, gyámoltalanul csengett, ahogy újra közbeszúrta ide nem illő kérdését.

   -  Elég legyen, apám! – förmedt rá Lucas, mire mindannyian megdermedtünk. Eoin szája tátva maradt, Éabha a szívéhez kapott, Paddy arcáról pedig sütött, hogy legszívesebben valahol nagyon máshol lenne. Lucas zihált, arca azonban rögtön bűntudatosra fordult, miközben lesütötte a szemét.

   -  Mr. Mollown! – szólt rá most az épp feleszmélő Éabha. – Kérem, mégiscsak az apjához beszél!

   A férfi bocsánatkérést mormolt, majd sarkon fordult, s kiviharzott a konyhából.

   Szokatlan űr maradt utána.

ËËË

A szél megrezegtette a pajta deszkafalait, én pedig összegömbölyödtem a szalmán. Magam elé bámultam a sötétben, és az egyetlen, ezüst fénycsíkot figyeltem, ami a lécek között tört be, s a holdtól származott. Mosach és Rí is elcsendesedtek, pedig pár perccel ezelőtt még hevesen ugattak valamit odakint, de ezek szerint elmúlt a vész. Nyugtalanított ez a fajta csend.

   A hangok legalább elvonták a figyelmemet mindenről. Felsóhajtottam, és újra felidéztem a dühös, fújtató Lucast, amint rákiabál az apjára. Olyan furcsa volt, s az agyam egy kis szegletét folyamatosan piszkálta, mígnem engedtem neki, és hagytam, hogy átvegye a többi gondolatom irányítását is.

   Már-már idegesítően higgadt embernek gondoltam az ifjabb Mollownt, akin elmélkedni egyszerre esett jól, és zavart össze. De az, ahogy a vacsora előtt viselkedett, kérdéseket vetett fel, bennem, s fejemben gyanakvó spekulálgatás váltogatta önmagát ködös, tőlem annyira idegen gondolatokkal.

   Eszembe jutott ugyanis a hajnal, amikor azt hitte, még alszom, és zavartalanul mosakodott a fogadó szobájában. Milyen különleges férfi! Megráztam a fejem, hogy kitöröljem belőle a képeket, amik zavaró élességgel maradtak meg bennem, de képtelen voltam másra, mint Lucas Mollownra gondolni. Hol ilyen, hol olyan formában.

   A kezdetektől úgy éreztem, bízhatok benne. Ezt csak növelte az, amit ma tett, az, ahogy megmutatta, milyen érzés egy felszereletlen lóval száguldani. Én kértem, ő pedig teljesítette. Tisztán fel tudtam idézni magam alatt Cailín meleg hordóhátát, sörényének tapintását a tenyeremben, de még ennél is jobban emlékeztem Lucas testére magam mögött. A mellkasa a hátamnak préselődött, alteste követte a ló ringató mozgását az én alsó felemnek simulva…

   -  Fejezd be – pirítottam rá magamra hangosan. Ez az idegesítő kis fehércselédek szokása, akiket mindig is megvetettem, a vihorászó kis gyöngyszemeké, akiknek az volt életük legnagyobb célja, hogy férjet találjanak.

   Én csak a Taibhse-t akartam. De ki tudja, hogy az apám hajója egyáltalán létezik-e még? Talán már rég az óceán fenekén van, a többi eltűnttel együtt. Felültem.

   Egy ló nyerített fel, messze a pajtától, de a hangja olyan éles volt, hogy idáig is könnyen elhallatszott. Felhúztam a lábaim, s átkaroltam őket, fejemet két térdem közé hajtva. A lovak nyilván éjjel is kommunikálnak, nincs ebben semmi furcsa. De a nyerítés megismétlődött, aztán mintha valami kaszabolni kezdte volna a füvet, s meghallottam a paták ismerős dobogó hangját is. Ez az állat egyedül volt, és közeledett.

   Visszatartott lélegzettel hallgattam, ahogy a ló elbaktatott a pajta mellett, horkantva, belezavarva az éj csendjébe.

   -  A chara. – Megdermedtem. Gerincemen hideg futott végig, szívem hevesen kezdett dörömbölni, amikor meghallottam Lucas hangját. Meg sem kellett volna lepődnöm, mégis villámcsapásként ért a dolog; mégis mit csinál idekint ilyenkor? Valószínűleg ugyanazt, amiért akkor jött ki, mikor Oonagh-t vigasztaltam a sötétben. A kíváncsiság mellett gyenge félelem is költözött belém, mely megfagyasztott körülöttem mindent. Fogalmam sem volt, mi okozhatta.

   A lehető legkevesebb zajt keltve tornáztam fel magam. Szerencsére a szél süvített, az óceán duruzsolása pedig jól elnyomta a szalma ropogását, miközben megindultam, kezemmel tapogatózva magam előtt. Szívem a torkomban dobogott, ahogy kiléptem a sötétségbe, a hold fénye azonban erősebben világított, mint sejtettem, így vártam egy kicsit, nehogy Lucasba fussak véletlenül.

   A szirt vége felé gyalogolva pillantottam meg, a békésen cammogó Cailínnal az oldalán. Nagyot nyeltem, hogy enyhítsek a torkom szárazságán, s követtem őket. Lassan jártam, óvatos léptekkel, még a pajta takarásában. Azután egy reccsenésre ugrottam meg, s már majdnem sikítottam, de még időben a számra haraptam. Csupán valamelyik kutya volt az, érdeklődve pislogva rám, farkát hevesen csóválva. – Rossz kutya! – suttogtam, kezemmel széles mozdulatot téve. – El innen! Takarodj!

   Visszafordulva már csak Cailínt láttam, aki kiviláglott az éj feketeségéből. Megkapaszkodtam a pajta szélében, fejemben a hullámok mormogása visszhangzott.

   Lucas eltűnt.

   Most már csak abban voltam biztos, hogy titkol valamit.