Sziasztok!
Újabb két hét telt el, én pedig itt is vagyok az új fejezettel, ami igencsak fontos, mert a történet egy új szakaszát nyitja meg. Miután elolvastátok, talán nem ér titeket nagy meglepetés, de ne higgyétek, hogy minden az, amire most gondoltok majd.:) Várom a véleményeket, érdekelne, mit tippeltek (még).
Továbbá, szeretném megmutatni ezt a könyvborítót, amivel Lia Searson lepett meg. Nagyon szépen köszönöm itt is! <3
Áine
Az
elkövetkező pár napban mintha mindenki megfeledkezett volna az étkezőben
történtekről, és Lucas kirohanásáról. Éabha, Íomhar és Eilís szó nélkül tették
a dolgukat, és még maguk között sem hozták fel a dolgot – előttem legalábbis
biztosan nem.
A fejemben zavaros gondolatok cikáztak, s
ahogy kora reggel, a csirkék etetése közben megpillantottam az egyik fa
árnyékában hűsölő Cailínt, azt kívántam, bár beszélhetnék vele úgy, mint egy
emberrel, bár kifaggathatnám arról, ami ennél a háznál történik. Mert biztos
voltam benne, hogy valami történik, csak éppen azt voltam képtelen kitalálni,
hogy mi.
Az élet persze a saját bizonytalanságom
ellenére is töretlenül ment tovább; a nap minden áldott reggel felkelt,
kirángatva engem a nyugtalan álom sötét verméből, majd feltápászkodtam az
ágyból, ettem, segítettem a ház körül. Délutánonként kisétáltam a legelőre,
hogy megkeressem Béart, és lecsutakoljam a szőrét egy kis szalmával, aztán
kimostam pár inget, tyúkot kopasztottam, egyszóval rengeteg teendőm akadt.
Mégis, a gondolataimnak lehetetlenségnek tűnt gátat szabni, hamarosan pedig már
jóval többet őrlődtem magamban, mint ami rám jellemző volt.
Jól esett viszont látni, hogy közben Oonagh
egyre inkább kivirult. Sokkal szívesebben vett részt a munkában, szeplős arcán
állandó elégedett mosoly ült, és ahogy a napfényben járt-kelt, sokkal szebbnek
láttam, mint valaha. Úgy sejtettem, jó ötlet volt magukra hagyni őket azon az
éjszakán Paddyvel, ugyanis azóta szinte elválaszthatatlanok lettek, főleg, hogy
a matróz napról napra látványosabban gyógyult fel. Ha őszinte akartam lenni,
akkor be kellett vallanom, hogy irigyeltem a boldogságukat, és azt, ahogy
egymásra néztek. Azt, hogy minden mozdulatukkal megérintették a másikat, hogy
vágytak egymásra, és hogy minden elkapott pillantásuk cinkosan csillant, és
valami olyan titokról árulkodott, amiről mintha csak ők ketten tudtak volna.
Persze ez nem teljesen így volt; a mélyen vallásos Éabha, és az amúgy is eléggé
ködös fejű Eoin kivételével már mindenki tudott Oonagh állapotáról a házban. A
szerelmesek lelkesedését és csillapíthatatlan szomját egymás iránt az éjjel a
szobánkban terjedő hangok is bizonyították, amiket soha nem lett volna szívem
megzavarni, még ha össze is kellett szorítanom a fogam közben. Igazság szerint
nem is különösebben érdekelt volna – mocskosabbnál mocskosabb emberekkel voltam
mindig is körülvéve -, ha nem tört volna rám az a feszítő, bizsergő érzés, ami
egyszerre tűnt kínzónak, és roppant izgalmasnak. Az elmúlt évek alatt is
sokszor tapasztaltam már, s hazugság lett volna azt állítani, hogy még sohasem
értem magamhoz odalent miatta, most azonban, mintha valami változott volna.
Legszívesebben pofon ütöttem volna magam emiatt; éjjelente elképzeltem, hogy
valaki mögöttem fekszik, álmában átkarolja a testem, én pedig szinte éreztem a
bőrének melegét. Lehelete a tarkómat érte, ami jólesőn bizsergett, de mikor
hátranyúltam, persze csak az üres sötétséget simogathattam, nem egy istenverte
férfit.
Most az egyszer valóban vágyakoztam, és ez
megrémített, hiszen az évekkel ezelőtti énemre emlékeztetett, aki Sam O’Hara
gyönyörű kék szemeiről ábrándozott. A különbség annyi volt, hogy nem a
ballybunioni lázadó volt fantáziáim főszereplője, hanem a már idegesítően
rejtélyes Lucas, akit szívesen péppé vertem volna ezért a nyavalyáért, amit
nekem okozott.
Őt magát szó szerint azóta nem láttam. Nem mertem megkérdezni senkitől, pedig nagyon is
foglalkoztatott, hogy hol lehet. Zsibongó gondolataimtól menekülve néhányszor
kiültem éjjelente a magas fűbe, tisztes távolságot tartva a szirttől; mégis,
ahogy az óceán hullámai a sziklafalat ostromolták, úgy nőtt bennem is egyre
inkább a tanácstalanság. Hova tűnhetett? Mit művelhet a szirtnél ilyen későn?
Persze, most én is itt próbáltam elütni az időmet, amit amúgy a szalmazsákon
forgolódva, Oonagh halk nyögdécselését hallgatva kellett volna eltöltenem, de
ez nem lehetett a válasz Lucas kérdésére. Én nem tűntem el a sötétben, a síkos,
nyaktörő lépcsőkön, dagály idején.
Majdnem egy hétnek kellett eltelnie, hogy
újra feltűnjön. Vacsorához készülődtünk, Eilís kikészítette a tányérokat, Éabha
a székébe segítette Eoint, aki maga is igen csendes lett egy ideje. Íomhar épp
Oonagh-val és Paddyvel beszélgetett Ballybunionról; igencsak érdekelte az
otthonunk, na meg a hajózás. Mint megtudtuk, sihederkorában arról álmodozott,
hogy egyszer egy nagy bárkán fog szolgálni, így minden kis történetet, amivel
Paddy szolgálhatott, nagy érdeklődéssel hallgatott.
Amikor Lucas feltűnt, mintha csak én
lepődtem volna meg azon, hogy egyáltalán életben volt. Elkerekedett szemeim
követték, hogyan lépdel végig az étkezőn, teszi le a kalapját, aztán ereszkedik
le a szokásos helyére – velem szemben.
- Éabha,
töltene nekem egy kis sört, ha nagyon szépen megkérem? – dőlt hátra, miközben
fáradtan a hajába túrt, szeme alatt lila karikák húzódtak. Nem bírtam nem rá
nézni; magyarázatot vártam, épp hogy meg nem kérdeztem, mi folyik a ház körül,
mikor felnézett, tekintete találkozott az enyémmel.
Nyakam felforrósodott, ahogy megláttam a
lágy, lopott mosolyt a száján.
Tudtam, hogy nekem szánta.
ËËË
- A történetét szeretné elmesélni, igaz? –
kérdeztem, a festményes szoba ablakában állva. Innen tökéletesen ráláttam a
szirtre, ami sötétségbe burkolózott, a tiszta, felhőkkel nem pöttyözött égen
apró lámpásokként pislákoltak a csillagok. Szokatlan szomorúság költözött a
szívembe, ha kinéztem, és érthetetlen izgalom, tanácstalanság. Megráztam a
fejem és visszafordultam az öreg felé, aki az egyik karosszékben ült, ugyanúgy,
mint amikor először kezdte elmondani a történetet. Akkor Lucas félbeszakított
minket, most viszont úgy éreztem, ez nem így lesz.
-
Hallanod kell – mondta, egyenesen a szemembe nézve.
-
Rendben – bólintottam -, akkor mondja el. Onnan, ahol abbahagyta. Az
Újvilágba mentek egy hajó fedélzetén, amin többedmagával szolgált. Itt tartott.
Eoin pislogott rám egy darabig, mintha
összezavarta volna az, amit mondtam. Talán így is volt, ám végül kifújta a
levegőt, lehunyta szemeit, bütykös ujjai megmarkolták a karfát.
- Nem
tudtuk, mi vár ránk azon az ismeretlen… tájon. – Hangja megremegett egy kicsit.
- Igazából azt hittük, jó borból,
zenéből és bordélyházakból fog állni az utunk. Nem tudom, említettem-e, hogy a
kapitánynak inkább verébnek kellett volna születnie, mint embernek, mert arra
jobban hasonlított észben. Nos, megnyilvánult ez a parancsaiban is. Szerintem
azt sem tudta, merre van észak meg dél, vagy éppen részeg volt, mikor
elvállalta azt az utat, mert mintha ötlete sem lett volna az úti célunkról. El
tudod képzelni, hogy lehet az ilyen egyáltalán kapitány? – Ami azt illeti, el
tudtam. Ballybunion kikötőjében találkoztam már néhány kontárral, akik csak a
jószerencse, vagy az angoloknak való puncsolás révén jutottak magasabb
pozíciókhoz. - Nem is volt meglepő, hogy teljesen eltévedtünk. – Karjaimat
összefontam a mellem előtt, s leereszkedtem egy székre Eoinnal szemben. Észre
sem vette mozgolódásom, már egészen átadta magát saját mondanivalójának. – A
legénység órákat töltött az árbocon és a kötélzeten, hátha észreveszünk valami
szárazföldet, mert habár voltak készleteink, az sem tart örökké. Közben
sötétedni is kezdett, mi pedig egyre inkább elvesztettük a kezdeti lelkesedést.
A víz különösen nyugodt volt, szinte állt, felette pedig füstszerű, sűrű köd
gomolygott. El tudod ezt képzelni? – Ebben a pillanatban az sajnos nehezemre
esett. Agyam folyamatosan más, értelmetlen dolgokon pörgött. Persze azért
bólintottam. – Felcsaptuk az egyik kis hordó rumunkat, körbeültünk a
fedélzeten, és mindenki a maga trágár, nőkről és néha talán szerelemről szóló
történeteit mesélgette. Jót nevettünk, jót ittunk is, és hamar a fejünkbe
szállt az ital. Nem sokkal később a társaim már mind a padlón horkoltak, a
kapitánnyal egyetemben. Figyelsz te rám?
-
Persze, figyelek – füllentettem, de fejem abban a pillanatban ki is tisztult,
gondolataim elszálltak. – Folytassa csak.
Eoin bírálón vonta össze a szemöldökeit,
aztán pedig tovább mesélt.
- Úgy
emlékszem, hogy én is elbóbiskoltam, de nem aludtam mélyen. Csak lebegtem, de
nem zuhantam sötét verembe, minden kis neszre összerezzentem. Furcsa álmot
láttam, amire máig emlékszem: a csillagokon lépkedtem, az égből pedig egy
különös dal szólt, és egyre csak vonzott és vonzott, bekúszott még a bőröm alá
is. Aztán… Nézz bolondnak, Naomh, de… arra ébredtem, hogy tényleg hallom ezt a
dalt. – Szünetet tartott; talán erőt gyűjtött a folytatáshoz, nem tudom,
mindenesetre mély levegőt vett, s megköszörülte a torkát. – Lassan nyitottam ki
a szemeimet, de csak a hajó árbocát láttam, meg az eget, a csillagokkal
teleszórt, sötét-sötét eget. Először azt hittem, tényleg onnan jön a hang.
Valóban dal volt, igazi ének, olyan, amiket még az angolok érkezése előtt
hallhattunk a misén. Nehéz leírni, mert annyira szép volt, hogy mindenem
belebizsergett.
Hallottam már ehhez hasonló
tengerészlegendákat, így sejtettem, mi következik. Átkoztam már magamat, amiért
nem bírtam nemet mondani ennek az öregnek. Egyáltalán miért akarja rám
erőltetni a meséit? Sokkal nagyobb bajok foglalkoztattak, sokkal hasznosabb is
lehettem volna abban a pillanatban. De persze, túl gyenge voltam ahhoz, hogy
visszautasítsam. Nem elég kegyetlen.
- Nem
sokkal később a társaim is felébredtek. Mindannyian felültünk, és az égre
bámultunk, mert onnan vártuk a megoldást. A többiek is hallották ugyanis az
éneket, és ők sem tudták, honnan jöhetett. Igazság szerint én azt hittem, maga
Szűz Mária fog megjelenni nekünk a saját valójában, hogy szent feladatot bízzon
ránk és eltörölje a bűneinket, de szerencsére nem ő volt az. – A kis kuncogás,
amit hallatott, éles ellentétben állt eddigi feszült magatartásával. - Valamelyik idióta felkecmergett a padlóról,
hogy körülnézzen a vízen is, mi viszont nem figyeltünk rá, csak akkor, mikor
ugrándozni kezdett, s elkiáltotta magát: kutyaütők, ide gyertek! Úgy érzem, ez
egy jó este lesz! Mi pedig mellé léptünk, s még a lélegzetünk is elállt.
Csónakon közeledtek: több, mint egy tucat, szebbnél szebb, ám nagyon riadt
tekintetű leány, akik egymásba kapaszkodtak, és hangosan énekeltek. Úgy képzeld
el őket, mint az angyalokat, az arcukat mintha a mennyben faragták volna, a
hangjuk pedig mindennél szebb volt. Lélegzetem visszafojtva hajoltam kijjebb a
korláton, egyszerűen képtelen voltam hinni a szememnek.
Talán megártott a rum, gondoltam, de ennek
nem adtam hangot. – Az egyikük – egy gyönyörű fekete hajú, olajbőrű teremtés –
felállt. Jó urak, kiáltott fel hozzánk. Ha nem lettem volna teljesen
elkápráztatva, röhögtem volna a megszólításon, de akkor csak bámulni tudtam.
Rögtön vágyat ébresztettek bennem, mindannyian. Ki ne érzett volna úgy? Szóval,
az a csodás nő azt mondta, hogy a hajójuk zátonyra futott, s nincs hova
menniük, a hideg éjszaka pedig a nyakukon van. Hát hogyne segítettünk volna! A
leányok pont annyian voltak, ahányan mi, és egytől egyik csodásan szépek is. Az
éneklést nem hagyták abba, miközben kötelet dobtunk, hogy közelebb vontassuk a
csónakjukat. Aztán egy másik is felállt; úgy nézett ki, mint egy álom. Szőke,
göndör haja volt, s olyan huncut, vágytól fűtött pillantása, hogy tudtam, nekem
az az egy kell. – A székem karfájára
könyököltem, arcomat a tenyerembe támasztottam. – Ez a teremtés mondta azt,
hogy nem bízik bennünk, bizonyítsuk jó szándékunkat, mert mi van, ha lemegyünk
értük, s ott helyben megerőszakoljuk őket? Ezzel nem vitatkozhattunk, így hát
én és a társaim bizonygatni kezdtük, hogy semmi ilyen tervünk nincsen. Persze,
hálni akartunk velük, de nem erőszakosan, nekem legalábbis nem ez volt a
szándékom. Felmásztam a korlátra, s míg a többiek könyörögtek, én addig ahhoz
az egyhez szóltam, amelyik a legjobban megbabonázott. Elővettem a lehető
leggyönyörűbb szavakat, amik csak az eszembe jutottak, és csakis annak a
leánynak a szemébe néztem, nem foglalkoztam a többivel, habár mindannyian
csábítottak minket. Azután az, amelyiket én magam bókokkal teleszórtam,
előrelépett, kigombolta az ingjét, s felfedte az egyik keblét, nővérei pedig
megállíthatatlanul énekeltek mellette. Gondolhatod, hogy mennyire siettünk oda
le hozzájuk, egyik társunk még a vízbe is vetette magát hívásukra. A leányok
kihúzták, felvonták a saját csónakjukra, a matróz pedig kiválasztott egyet
közülük, aki a csónak végébe hívta.
-
Csak úgy felajánlották magukat? – kérdeztem borúsan.
-
Több társam is leugrott utána, hamarosan pedig már igencsak szűkösen
fértek a csónakba, főleg úgy, hogy a leányokat szinte mind két vállra
fektették. Az ének közben egyre erősödött, mintha már nem is csak az a néhány
leány énekelt volna, hanem egy egész hatalmas kórus, és bekúszott a fülünk alá,
úgy vonzott minket, mint a mágnes. Azután… Nem tudom, minden olyan hihetetlen
gyorsan történt, érted, leány? Éles kiáltás hangzott, egyik társunk pedig a
leánnyal együtt eltűnt a vízben. Valami megreccsent odalent, a fedélközben, de
mi még mindig nem eszméltünk fel, csak bámultunk, mint a borjak. A dal
megremegtette a csontjainkat, olyan volt, mintha nem is történt volna meg az
egész… Valószínűleg nem lep meg, ha elmondom, hogy egyszeriben a csónak is
eltűnt, minden társunkkal együtt. Csak buborékok maradtak utánuk az óceán
felszínén. – Felemeltem a fejem. – Csak álltunk ott, mint az idióták, de a dal
még mindig nem hallgatott el, sőt, egyre hangosabb és vészjóslóbb lett. Tudod
milyen az, mikor asszonyok vihognak valakin kárörvendőn! Na, olyan volt! Mintha
egyenesen a pokolból szólt volna… Egymásra pislogtunk, nem tudtuk, mi történt
és mi fog még történni, csupán akkor éledtünk fel, mikor az egész fedélzet
megrázkódott, mintha a föld remegett volna meg. A hullámok felcsaptak, a
sötétségbe pedig arany fény vágott, ami a víz alól derengett fel.
Kétségbeestünk, visítottunk, mint a vágós malacok. Rohanni kezdtünk a semmibe,
szánalmasan és megmenthetetlenül… - Eoin hangja megremegett, mintha még a
mesélés is megriasztotta volna. Persze nem állt meg, rendíthetetlenül
folytatta: - Sosem láttam még olyan pánikot. Az óceán dühöngött alattunk, a
gyönyörű dal helyét sikítás és vijjogás vette át, a hajószerkezet csak
recsegett és recsegett… Az utolsó emlékem erről az egészről az, hogy a vízbe
zuhanok, az orrom telemegy, és elvakít valamiféle arany ragyogás.
- De
valahogy… csak túlélte, nem? – Úgy döntöttem, belemegyek a játékba Eoin
kedvéért.
- Jaj, de nem is akárhogy! – Arcán halvány,
kissé keserű mosoly jelent meg. Nagyot sóhajtott, vizenyős szemei kimeredtek az
ablakon, a szirt, az óceán irányába. – Áine mentett meg.
Ismerősen hangzott a név. Nem is kellett
sokáig törnöm a fejem, hogy rájöjjek; ittlétem alatt ezt ismételgette Eoin
lépten-nyomon: Áine, Áine, Áine. Csak hát sosem értettem, miért. – Képzeld csak
el, Naomh – fújta ki a levegőt -, hogy mennyire meglepődtem, mikor egy úszó
méretes roncsdarabon heverve ébredtem, a felkelő nap a szemembe tűzött, de ami
a legfontosabb, hogy életben voltam. Minden tagom lefagyott, a fogaim vacogtak,
és egy darabig abban sem voltam biztos, hogy ki vagyok. Nyújtogattam a kezemet,
aztán a lábamat, ébredeztem kicsit, s kezdtek visszatérni az emlékeim.
Rájöttem, hogyan kerültem a fedélzetről a vízbe, és rögtön rettegés fogott el.
Ekkor azonban valaki megszólalt, és azt mondta: ne aggódj, biztonságban vagy.
Áine volt.
- Ki
Áine? – tettem fel végre a kérdést.
- A
leglélegzetelállítóbb lény a földkerekségen – vágta rá Eoin. Hangjába aztán
visszatért az ábránd és a vágyódás, mintha Áine itt lett volna a szobában, s
neki intézhette volna a szavait. – A roncsdarabba kapaszkodott a vízből, amin
lebegtem. Rápillantottam, és egy tiszta, tökéletes női arcot láttam, arany,
víztől összetapadt göndör fürtöket, és sárga, de ennek ellenére kedvesen
csillogó szemeket. Jól szemügyre vettem őt, és megláttam a vállán csillámló
pikkelyeket, amikről visszaverődött a napfény, ahogy pedig a száját nyitotta,
hegyes fogacskákat vettem észre. Rögtön tudtam, mi ő és ki ő, így rettenetesen
megrémültem. Kiáltottam, szidtam és követeltem, hogy mondja el, hol vannak a
társaim. De ő csak kuncogott, majd levedlette a pikkelyeit, szájából eltűntek a
hegyes fogak, és igazi, csodálatos leánnyá változott. Felismertem; ő volt az,
aki az éjjel legelőször kacérkodni kezdett velünk, akit már akkor rögtön
megkívántam. A napsütésben még szebb volt, mint sötétségbe burkolózva, a hangja
pedig édes volt, megnyugtató. Mégis, azt hittem, be akar kebelezni, mint a
társaimat. Nem én, mondta ő. Ha meg akarnálak ölni, már rég megtehettem volna.
Akkor ezen elgondolkoztam, és sok óráig csak bámultuk egymást, én keresve a
pillanatot, amikor majd felugrik, hogy elkapja a torkom, ő pedig apró mosollyal
az ajkán, türelmesen várva a megnyugvásom. Végül felemelte a kezét; először
megriadtam, mert ujjai között úszóhártya feszült, de ő csitítani kezdett, s
énekelni egy dallamot, amit nem ismertem, de ősibbnek hangzott, mint maga a
Biblia. Mielőtt bármit szólhattam volna, Áine megelőzött: abbahagyta az
éneklést, és így szólt: hallod? Ezzel a dallal csábíthatnálak be magam mellé,
hogy aztán jóllakhassam veled, ha ezt akarnám. Már rég megtehettem volna, mert
nagyon könnyű lenne. De nem akarom. Nem kell rémüldöznöd, nem foglak bántani.
És valóban nem bántott, én pedig hamarosan szerelemre gyúltam iránta. Tudod,
Naomh, máig sem tudok rájönni, miért hagyta meg az életem aznap éjjel, és miért
ajándékozott meg saját magával. Merthogy ezt tette; kis lakatlan szigetre
vezetett, s egyszerűen kisétált a vízből. Lábbá lett a halfarka, és habár
eleinte ügyetlenül járt-kelt, én segítettem neki. Estére már a tábortűz mellett
táncoltunk kifulladásig, azután pedig… - Ábrándos mosolya egy kissé szemtelen,
huncut görbületté vált. – Nos, nekem adta magát. Nem egyszer, nem kétszer,
hanem heteken keresztül minden egyes nap. Soha nem akartam eljönni onnan,
hiszen élelmet találtam a szigeten, és a lehető legjobb társaságom volt, amit
csak kaphattam. Ne, ne érts félre, nem csak azért mondom ezt, mert hált velem. Persze
az sem volt rossz, de… ő valahogy más volt, mint a többi nő, akiket eddig
ismertem. – Talán azért, mert nem nő volt, gondoltam, de ezt nem mondtam ki
hangosan. – Máig képtelen vagyok őt kiverni a fejemből.
-
Hogy ért aztán véget?
Eoin legnagyobb meglepetésemre mosolyogni
kezdett, meghallva a kérdésem. Megrázta a fejét, szemei kimeredtek az ablakon,
egy pillanatra pedig mintha a meghatottság könnyei futottak volna beléjük.
Gerincemen hideg futott végig, a csend a bőröm alá kúszott, s hirtelenjében
mindent eltörölt a fejemben. Eoin válaszára vártam.
- Nem
ért véget, Naomh. Soha, egyetlen pillanatra sem.
ËËË
Nyugodt
volt az éjszaka.
A magas fűben ciripelő tücskök a közelgő
derűs idő ígéretét énekelték meg, míg az óceán a maga dühével a szokásos
aláfestést engedte fülembe. Megpróbáltam megszámolni, hány napja érkezhettünk
meg, de egyszerűen képtelen voltam. Aztán el akartam képzelni, mi lehet most
Ballybunionban, s amikor nem sikerült, majdhogynem saját magamra haragudtam
meg. Az égre néztem, amin jól láthatóan rajzolódtak ki a csillagok, a hold
szorgosan ontotta sápadt fényét. Felegyenesedtem, vettem egy mély levegőt, majd
felemeltem a kezeimet, hogy aztán jó szorosan összekulcsoljam őket. Szememet
lehunyva próbáltam magam elé képzelni a víz alatti, hideg barlangot, ahova még
a városomban gyűltünk mi katolikusok, hogy azt tegyük, ami Istennek tetszik.
Édes Istenem, kezdtem magamban. Meglepődtem,
mennyire könnyen jöttek a szavak, mennyire egyszerűen hódoltam be, amihez az
évek során sokszor túl büszkének bizonyultam. Add – folytattam -, hogy
mindenki, akit hátrahagytunk Ballybunionban – Callum, Conall, Sally, a Taibhse
és legénysége, de még a legutolsó patkány is a pék pincéjében -, jól legyen, s
hamarosan újra láthassam őket. Add, hogy Finbarr életben legyen, szabadon a
többi ifjúval, valamerre Ír hon rónaságain, épen és egészségesen.
Kezeim megremegtek, s éreztem, hogy
hamarosan rám tör a sírás, így hát gyorsan lezártam magamban a dolgot. És
végezetül, add Urunk, hogy Éirie földje szabad legyen egyszer. Ámen.
-
Ámen – suttogtam magam elé a szélbe. Percekig bámultam az éjszakát,
halkan szipogva, szemeimet törölgetve. Én igazán nem sírtam sokat, csupán
néhány könnycseppet morzsoltam el, mégis, sokkal jobban éreztem magam.
Könnyebbnek.
Közeledő léptek zajára kaptam fel a fejem,
meg a kutyát csaholására, akik már akkor feltűntek előttem, mielőtt
feleszmélhettem volna. Mosach és Rí, amint megláttak, vágtába kezdtek, és
játékosan ugráltak körbe, apró morranásokat hallatva.
Lucas jelent meg utánuk, kezében kötelekkel
és egy vasvillával.
Mindketten megdermedtünk, habár pár
másodperccel ezelőtt még felvidulva dörgöltem Rí fejét, és hagytam, hogy Mosach
az arcomat nyalogassa. Lucas leeresztette a karját, a vasvillát a falnak
támasztotta, és lassan közelebb lépkedett. Furcsa kifejezés ült az arcán, amit
képtelen voltam megmagyarázni.
-
Naomh – szólt, és nem mondott többet.
- Én
csak… - kezdtem, aztán rájöttem; minek is magyarázkodjak? Lucas maga a titkok
tengere, igazán nem szorul arra, hogy én beavassam a sajátjaimba. Így hát néma
maradtam.
-
Meghallgattad az apámat, mi? – kérdezte meglepően melegen, megsimítva egyik
kutyája szürke fejét.
- Meg
– feleltem halkan, gyorsan megdörzsölve az arcom, nehogy feltűnjenek neki félig
felszáradt könnyeim. Persze ezzel a mozdulatommal valószínűleg csak még
feltűnőbbé tettem a dolgot. Erősen emlékeztetett ez arra az éjjelre, mikor még
úton voltunk, és Killaloe-ban szálltunk meg, Potrohos Pat fogadójában. Nem
akartam megint olyan gyengének látszani előtte, ezzel együtt azonban egy kicsit
jól esett volna, ha megint elpanaszolhatom neki, ami bántott.
Lucas elfordította a fejét, hogy egy kis
ideig a szirt irányába nézzen, testét a falnak támasztotta, s mintha erősen
gondolkodott volna valamin. – Hiszel az ilyesfélékben? – kérdezte aztán, mire
összevontam a szemöldököm. – A szirénekben, és hasonlókban.
- Nem
különösebben – ráztam meg a fejem. – Bár sok olyan embert ismerek, aki viszont
igen. Sosem tudjuk, mi az igazság. Édesapádnak mindenesetre jó a mesélőkéje,
szép kis történetet álmodott meg. És… te? Mit gondolsz az ilyen tengeri legendákról?
- Én
abban hiszek, amit látok – vonta meg a vállát. – Például azt is látom, hogy
Paddy egyre jobban néz ki.
-
Sosem gondoltam, hogy tetszik neked – csíptem oda óvatosan, mire Lucas
aprót nevetett, fejét rázta, de arca hamar megkomolyodott. Kifújta a levegőt,
aztán előrelépett, és letelepedett mellém a verandára – nem olyan közel, hogy
hozzám érjen, de nem is túl messze.
-
Holnap elküldöm Íomhart, hogy adja hírül a dolgot – mondta színtelenül.
Nagyot nyeltem. Hiszen már az elejétől ezt
akartam; minél gyorsabban szabadulni! Úgy képzeltem, hogy hatalmas vigyorral az
arcomon fogok elvágtatni innen, és magam mögött hagyni a bujdosást itt, az
Isten háta mögött. Azt gondoltam, hogy egyszerű lesz majd megtalálnom az öcsém,
és ketten lovagolhatunk majd haza anélkül, hogy bármelyikünket is baj érte
volna.
Azonban most, hogy Lucas szájából hallottam
a lezáró mondatot, hirtelen mintha egy vödör jeges vízzel öntöttek volna
nyakon. Kiegyenesedtem, megacéloztam magam, kezeimet összefűztem az ölemben, és
csak ennyit mondtam: - Rendben.
Jó ideig némán ültünk a verandán. Lucas
lefelé nézett, de a szemei kissé oldalra sandítottak, mintha a csizmám orrát
mustrálták volna. Én gondolatban százfelé szakadtam; igyekeztem leplezni
megrendültségemet, amit még én magam sem értettem.
Akármennyire is nehezemre esett, be kellett
vallanom; jól éreztem magam a Mollown háznál. Akaratom ellenére hoztak ide,
mégis, az itteni élet sok mindenre rávilágított. Élveztem a fizikai munkát,
mert elterelte a figyelmemet arról, ami épp Ír honban zajlott, arról, hogy
fogalmam sem volt, mi történt a családommal. Itt, az óceán mellett, távol a
rohanó kikötőtől és az angol rendfenntartók vizslató tekintetétől egészen
megnyugodhattam, teleszívhattam levegővel a tüdőm, és végre bizsergést
érezhettem a testemben; hol ilyen, hol olyan értelemben. Láthattam, hogyan lesz
boldog Oonagh, hírt kaphattam egy kis, új élet érkezéséről.
Az elmúlás volt az, ami olyannyira
lesújtott. Itt mintha egy apró, különálló kis tavaszba csöppentem volna, de
amint elvisznek a lázadók, újra körözött személy leszek. Nem hagyhatom majd
egyedül Finbarrt, még egyszer nem, és ha ő lázad, nekem is azt kell tennem. Az
én apró, jelentéktelen kis boldogságomat a gyűlölet, és a háború fogja
elsöpörni.
Oldalra pillantottam, s gyomrom furcsa
görcsbe rándult. Lucas felém nézett, én pedig rá, és abban a másodpercben be
kellett vallanom magamnak, hogy ő is egyike lesz azoknak a dolgoknak, amik
hiányozni fognak.
-
Biztos vagyok benne, hogy megtaláljátok egymást a testvéreddel – szólalt
meg végül kedvesen, bár bárcsak inkább ne tette volna, ugyanis ez a mondata
újabb feszítő gombócot hozott a torkomba.
- Én
annyira nem – mosolyodtam el komoran -, de mindent meg fogok próbálni. Nincs
más választásom.
Anyám a legtöbb dologban a társadalom által
elvárt forma szerint igyekezett nevelni, de egyvalamihez ő is ragaszkodott, ami
azért nem tartozott a leányok felé létező általános elvárásokhoz: ahhoz, hogy
soha ne üljek tétlenül. Most is azt mondta volna, hogy nekem bizony meg kell
találnom Finbarrt, s ezek után el nem szabad eresztenem.
Lucas felsóhajtott. Tördelte kicsit a
kezeit, hol a földre pillantott, hol fel rám, így pedig igen tanácstalannak
látszott. Szívem ok nélkül kezdett hevesebben kalimpálni, ujjaim félretűrtek
egy előrelógó hosszú tincset az arcomból.
-
Sokat gondolkodtam ezen – törte meg aztán a csendet. – És sokat
beszéltem róla az apámmal is. Tudod ő, sok mindent… khm, úgy értem én bízom a
megérzéseiben. Én… azt hiszem, tartozom neked valamivel.
Mégis mivel? - akartam megkérdezni, ám a
torkomon nem jött ki hang. Nem értettem, mit akar.
-
Tudom, hogy láttál néhányszor – bökte ki lassan Lucas. – Láttál…
éjjelente. – Megmerevedtem. Honnan tudhatott erről? Hiszen mindig igyekeztem
észrevétlen maradni, ugyanúgy, ahogy Lucas, aki mintha többször is
hátrapillantgatott volna a válla fölött, s aki nem véletlenül éjszaka járhatott
ki. Volt néhány ötletem, kezdve az alvajárástól egészen addig, hogy hasonló
titkos miséket szerveznek az itteni barlangrendszerekben is, mint odahaza, de
valahogy éreztem, nem ott kell keresnem a megoldást.
- Én
csak… - kezdtem, de Lucas megrázta a fejét.
-
Nem, nem! Semmi baj. – Mély levegőt vett, aztán mélyen a szemembe
nézett. Egy pillanatra úgy éreztem, képtelen vagyok nyelni, vagy akár
megmozdulni. Feszülten vártam. Egy hideg fuvallat megemelte Lucas szőke
tincseit, a hold fénye kirajzolta a homlokát barázdáló ráncokat. – Azt hiszem,
először azt kéne tudnom, megbízol-e bennem.
Ujjaim a szoknyámba markoltak, az egyik
kutya pedig figyelmet követelve hajtotta a fejét az ölembe, de nem törődtem
vele.
-
Bízom benned – válaszoltam tiszta hangon.
Lucas halványan elmosolyodott, de ez az
ábrázat olyan hirtelen fordult át komolyságba, mintha a derűt csak a szél fújta
volna el.
-
Naomh, azt hiszem, hogy tudom, hogyan tűnnek el azok a hajók.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése