16. fejezet

Kiegyenlített tartozás

A legnagyobb folt a gerincem vonalán húzódott végig.

   Mély lilában játszott, halvány zöldes beütéssel, így kicsit úgy tűnt, mintha mérget fecskendeztek volna a bőröm alá. Meztelen hátam domborulatain – ahol a bőröm eddig sápadtan és simán feszült – most szétspriccelt sárpettyekként éktelenkedtek a kis zúzódások. Valóban igencsak megüthettem magam azokon a sziklákon. A sebekre nézve, érezve a tompa fájdalmat, mikor rájuk hengeredtem a matracon, mindig hitetlenkedés töltött el.

   Különböző, bemesélt dolgokkal próbáltam nyugtatgatni magam. Például, mi van, ha az egészet csak álmodtam? Ha igazából tényleg egyedül sétáltam ki, tényleg voltam olyan balga, hogy a vízbe essek, és aztán elveszítsem az emlékeimet. A baj az volt ezzel az elmélettel, hogy teljesen biztos voltam a hamisságában.

   Semmi más sem járt sikerrel. Igyekeztem mértéktelen teavedeléssel és a felhők vizsgálgatásával elterelni a gondolataimat, sőt, néha még az időt is megpróbáltam megfoghatóvá, megszámlálhatóvá tenni. Háromszáznegyvenhétig jutottam, aztán meguntam azt is.

   A Lucas szobájában töltött első olyan éjjelen, mikor tudatomnál voltam – szerencsére, vagy szerencsétlenségemre –, azért mégis akadt valami, ami kis időre lefoglalt. Mindenki nyugovóra tért már, a ház elcsendesedett, az ég feketébe fordult, kupoláját elözönlötték a csillagok. Az oldalamra gördültem, mert kis idő múlva sajogni kezdtek a zúzódásaim, ha rájuk nehezedtem. Lucas ágya nem bizonyult túl kényelmesnek, de így is hálát adtam, hogy nem a szalmazsákon kellett töltenem az éjszakát.

   Mégis, valami nem hagyott nyugodni, még a nem sokkal azelőtti, felkavaró élményeim mellett is.

   Ahogy bebugyoláltam magam a takaróba, orromba ismeretlen, különös illat kúszott. Egész nap éreztem, ha jobban belegondoltam, ám csak most tűnt fel úgy igazán, mikor a hangok elhaltak a házban, és mindenre rásüppedt a makacsul távolmaradó álom, csak épp az én elmémre nem. Kibámultam az ablakon, szemeim a csillagokat pásztázták, miközben szívem hevesebb ütemet vett fel – te jó ég.

   Férfias illat volt, Lucas bőréé.

   Habár senki nem volt ott, hogy rájöjjön, mennyire megborzongatott a tudat, hogy ő feküdt itt előttem, mégis zavarba jöttem. Kezemet az arcomra simítottam – ami ijesztően forrónak érződött -, lábaim összekulcsolódtak a takaró alatt. Azon kaptam magam, hogy azon mélázom, vajon hált-e ebben az ágyban valaki mással. A gondolatra nagyot kellett nyelnem; igyekeztem meggyőzni magam, hogy nem. De miért is ennyire fontos ez?

   Kegyetlen hirtelenséggel jöttem rá, hogy hogyan bújtam a karjai közé a barlangban, még az óceánon látottak hatása alá kerülve, a zavarodottság következő hulláma pedig rögtön rám tört. A fejemet is beverhettem valami sziklába, különben nem gondolkodtam volna ilyeneken, erre mérget vettem volna.

   -  Menj a büdös francba, Naomh – mormogtam magamnak, erőszakosan bámulva a plafont.

   Lucas szobája egyébként semmit sem árult el a tulajdonosáról. A fehér falakon egy kép, vagy bármi árulkodó jel sem látszott, bútorként csak egy szekrény, egy címtelen, egyszerű kötésű könyvekkel megpakolt polc, meg az ágy mellett álló éjjeliszekrény szolgált. Saját lélegzetvételeimet hallgatva pillantottam körbe, aztán arcomat a párnába fúrtam. Kezdtem megijedni önmagamtól, és nem csak a Lucasról szóló gondolataim miatt. Ajkamba haraptam.

   Aggasztott, hogy talán túlságosan is megbíztam benne, ez a naiv gondolkodás pedig ide vezetett. Féltem attól is, hogy ennek a furcsa bizalomnak köszönhetően már túlságosan is megnyíltam neki: rengeteg dolgot tudhatott már rólam, hiszen volt alkalmam megosztani vele egyet, s mást. A Potrohos Pat fogadójában töltött éjszakánkkor például, amikor ő talált-, és nyugtatott meg az újabb aggasztó, eltűnt hajókról szóló hírek után.

   Szívem megint hatalmasat dobbant. Hiszen így kezdte! Eddig még bele sem gondoltam; a verandán ültünk, a csillagokat néztük, és csak beszélgettünk, amikor Lucas bejelentette, tudja, hogy tűnnek el azok a hajók. Éreztem, hogy pillanatok alatt lever a víz, testem megrázkódott a felismeréstől.

   Lucas azért mutatta meg a szirének fészkét, mert azok a lények felelősek annak a sok embernek a haláláért. De miért pont nekem? Egy egyszerű leánynak, aki bármikor elfecseghetné a dolgot Oonagh-nak, vagy bárki másnak? Legszívesebben a hajamat téptem volna: olyan dolgokat láttunk a vízen, amit egy átlagember nem viselt volna akkora természetességgel és csodálattal, mint Lucas. Igazság szerint, belőlem borzalmas dolgokat hozott ki az élmény. Fejembe képek tolultak saját magamról, ahogy elvesztem az önuralmam, kiabálok és zokogok, miközben könyörgök Lucasnak, hogy vigyen ki onnan.

   De hogyan tudott egyáltalán bevinni közéjük? Egy váratlan mozdulattal fordultam át az ágyban, sérült hátam fájdalmasan feszült meg, de ez semminek tűnt a gondolathoz képest, hogy a józan ész szerint most mindkettőnknek halottnak kéne lenni, lenyúzott csontjainkkal a tenger fenekén.

   Tudtam, hogy azon az éjjelen már nem fogok aludni.

ËËË

A nap első sugarai vörösre festették az ég alját. Az ágy szélén ültem, testemen sajgott, lüktetett a sok zúzódás. Fogalmam sincs, hogy voltam képes felülni, de megtettem. Sokkal fájdalmasabb, mélyebb sérüléseket szereztem, mint azt eleinte gondoltam; nem voltam benne biztos például, hogy a bordáim épek maradtak.

   De nem ez volt az, amitől szenvedtem. Az üres, csendes szobában korántsem éreztem magam biztonságban; a sötétben az arany derengést láttam, fogaim vacogtak a gondolatra, testem megbénult ugyanúgy, mint a barlangban. Kis híján segítségért kiáltottam, aztán mégis megembereltem magam, s kiszabadultam a béklyóból, amit magam sem tudtam megnevezni, és megtettem. Felültem, hogy levegőt kapjak.

   Még a kakas sem kukorékolt, én azonban már szörnyen ébernek éreztem magam. Az ablakon kibámulva sorra vettem mindent, amit nem értettem, s rá kellett jönnöm, hogy a lista kétségbeejtően hosszú. Kezemet homlokomra szorítottam, és figyeltem, hogyan kúsznak a vörös sugarak egyre feljebb és feljebb, hogyan hozzák el egy esős nap ígéretét a tájra. A monoton, idegesítő, végtelen zúgáson – ami odakintről jött - kívül egy hangot sem hallottam, az viszont nem akart távozni. Életemben most először bizonytalanságot, bizalmatlanságot éreztem az óceán felé, ami nem bírt elhallgatni, amit legszívesebben két kezembe fogtam volna, hogy elcipeljem jó messzire, aztán visszafussak ide, és végre csendben rágódhassak.

   Mosach és Rí jókedvű csaholása megriasztott, de szívem heves verdesése rögtön alább is hagyott. Lucas hangja szűrődött fel, ahogy üdvözölte a kutyákat, majd edények csörrenése – eljöhetett az etetésidő.

   Szükségem lett volna a magyarázatára, arra, hogy ne hagyjon figyelmen kívül. Látszólag most azt tette; a többiek könnyedén elhitték, hogy ő csak a lovakat ellenőrizte odakint, amikor meghallotta a sikolyom, még csak eszükbe sem jutott kételkedni. Nem akartam elárulni őt, de cserébe válaszokat vártam.

   Oldalra sandítottam. Az ágy vége felőli, fehér fal mellett ódon, poros könyvespolc állt, rajta csak néhány, réginek tűnő kötettel, amiken világosban már látszott, hogy nem szakavatott kezek fűzték őket össze.

   Mély levegőt vettem, felkészülve a fájdalomra, de legnagyobb meglepetésemre talpra állni sokkal könnyebbnek bizonyult, mint felülni az ágyban. Kis híján elnevettem magam, de nem akartam, hogy Lucas tudja, már felébredtem. Ő még mindig a kutyákkal beszélgetett odalent, zörgetve a tálaikat, a csaholásba pedig már egy-két nyerítés is vegyült. A lovak is észrevehették gazdájukat.

   Az ablakpárkányba kapaszkodva léptem előre, s mikor rájöttem, hogy a járással sincs gond, már felbátorodva léptem a polchoz. A tiszta, fehér hálóing lazán vette körbe a testem, így kicsit megborzongtam, miközben kinyújtottam a kezem, mutatóujjam végigszántott az egyik könyv gerincén. Benyúltam érte, aztán kiemeltem a többi közül, jó nagy porfelhőt szabadítva fel ezzel. Úgy tűnt, Éabha nem takarított túl sokat ebben a szobában – a ház többi szeglete ugyanis mindig csillogott a tisztaságtól.

   A bútornak dőlve nyitottam ki a könyvet, ami így, feltárulva előttem már inkább tűnt albumnak. Rajzokon akadt meg a szemem, méghozzá nem is rosszakon. Lapoztam, s egy orka ábráját pillantottam meg, a maga fekete testével, és a fehér, kivilágló foltjaival. Soha életemben nem láttam még ilyen fenevadat, de azt mondják, élőben is ugyanolyan fenséges, mint a festményeken. Gyorsan pörgettem végig az oldalakat, egy-egy érdekesebb rajznál megállva, közben pedig önkéntelenül is elmosolyodtam.

   Hogy tetszene Callumnak ez a kis füzet! Keserűen felsóhajtottam, majd visszacsúsztattam az albumot a helyére, a többi közé. A következőben kizárólag lovak rajzait találtam – ezeket sokkal nagyobb pontossággal készítették el -, míg egy harmadikban már mindenfélét. Fókák, s misztikus egyszarvú cetek cikáztak végig a megsárgult lapokon, de találtam kézzel leírt, kelta nyelvű kis mondókákat, sőt, olyanokat is, amiket nem értettem. Talán franciául lehettek, legalábbis néhány halvány emlékem ezt súgta.

   A kopogásra felkaptam a fejem, kezem rögtön mozdult, s habár kissé gyanús mozdulattal, de még képes voltam eltűntetni kutakodásom nyomait.

   Éabha lépett be, kezében ugyanúgy tálcával, mint az előző nap, amin egy fakupa állt – valószínűleg meleg levessel megtöltve. Hatalmasat nyeltem, amint megpillantottam a házvezetőnő mögött belépő Lucast, akinek arca most sem árult el semmit. Megdermedtem a polc előtt, a két érkező pedig úgyszintén; nem hiszem, hogy sejtették, hogy máris lábra állok.

   -  Istenkém, Naomh! – kiáltott fel Éabha, rögtön felélénkülve.

   -  Jó reggelt – biccentett Lucas, majd kezeit hátratéve, távolságtartón megállt az ajtóban. Nem feleltem, szívem a torkomban dobogott, aztán inkább elfordultam, és igyekeztem Éabhára figyelni, aki a homlokomra szorította hűs kezét – mintha lehetett volna lázam -, aztán megtapogatta a hátam. Összeszorított szájjal tűrtem a dolgot, bár legszívesebben elhessegettem volna a tyúkanyóként viselkedő asszonyt. Beszélnem kellett a ház urával, ráadásul most rögtön, ha nem akartam megbolondulni.

   Szerencsére úgy tűnt, nem csak én gondoltam így, ugyanis kis idő múlva Mollown megköszörülte a torkát, s beljebb lépett. – Mr. Mollown, Naomh se perc alatt fel fog épülni – biztosította Éabha a közeledő gyógyulásomról. Lucas egy pillanatra mosolyogva sütötte le a szemét, ám mikor felnézett, arca újra megkomolyodott.

   -  Tudtam, hogy mindig számíthatok magára – szólt melegen. – Most viszont… megtenné, hogy magunkra hagy minket egy kis időre?

   Éabha alig észrevehetően vonta össze a szemöldökét, ám nem volt más választása, mint bólintani. – Természetesen.

   Nem én akartam lenni az első, aki megtöri a csendet. Arra vártam, hogy Lucas bocsánatot kérjen, azután pedig részletes magyarázatot adjon a történtekről, ez azonban nem történt meg. A férfi inkább az arcomat fürkészte, majd tekintete lesiklott csupasz lábamra, szemöldöke a homloka közepére szaladt, arcán szórakozott mosoly jelent meg; a lábujjaimon derülhetett így magában. Azután, épp mielőtt kirobbant volna belőlem a követelőzés, felpillantott, aranyszín szemei élénken csillogtak. – Igazából nem tűntek el az emlékeid, ugye, Naomh?

   -  Mindenre emlékszem – bólintottam határozottan. – Minden itt van a fejemben, és mégsem tudom, mi az. Magyarázattal tartozol nekem, Lucas Mollown.

   -  Igen, tudom – felelte halkan. Mintha egyáltalán nem lepte volna meg a határozottságom. – Tudsz sétálni?

   -  Tessék? – hökkentem meg. – Ha terelni akarnád a szót…

   -  Szó sincs erről – rázta meg a fejét. – Mindent megmagyarázok, de szigorúan négyszemközt, az pedig idebent elég nehezen kivitelezhető.

   Mély levegőt vettem. Odalent megreccsent a padló, ahogy valaki végighaladt a folyosón, a konyhából Eilís kiáltott egy segítő kézért a kifutott tej miatt. Tisztán hallottam, amint Oonagh panaszosan felsóhajtott, s elindult, hogy kelletlenül eleget tegyen a kérésnek.

   Be kellett látnom, Lucas nem mondott badarságot.

   -  Adj pár percet, amíg felöltözöm. 

ËËË

Rettenetesen nehéznek bizonyult egyedül belebújni a frissen mosott, durva gyapjúruhába. A hajolgatástól sajogtak a csontjaim, a hátamon éktelenkedő zúzódások állhatatosan lüktettek minden mozdulatra.

   Erőt vettem magamon. Fogaimat összeszorítva tettem, amit tennem kellett, mert válaszokat akartam, szükségem volt rájuk. Nélkülük valószínűleg mind Lucas, mind én megőrültünk volna; kicsit sem lepődtem meg, mikor engem megpillantva a férfi gyűrött arcát megkönnyebbülés lágyította el. Napok óta nem borotválkozhatott, szemei alatt táskák domborodtak, s egész lényéből áradt a fáradtság. Elfogadtam kinyújtott karját az ajtóban, és megtettük az első lépéseket a tengerpart felé.

   Még a zekémen át is éreztem a teste melegét, miközben mellettem sétált. Csendben haladtunk egy darabig, még a két kutya sem eredt a nyomunkba, mintha megérezték volna, hogy ebből most ki kell maradniuk. Megborzongtam, mikor a szél arcon csapott, fülembe az óceán moraja kúszott, mire önkéntelenül erősebben kapaszkodtam Lucasba.

   Nem volt túl erkölcsös, mégis, mikor tenyere végigszánkázott a lapockámon, miközben leültetett egy lapos sziklára, valamiféle furcsa, kellemes érzés töltött el. Nem is érintés volt ez már, inkább óvatos simogatás, alig észrevehető, mint egy tollpihe. Ő maga nem telepedett le mellém, hanem szemben állt velem, először csak a messzi óceánt pásztázva.

   Megköszörültem a torkomat. – Mióta tudsz róluk? – kérdeztem aztán halkan. A hullámok morajlása könnyedén elnyomhatta volna a hangomat, mégis tudtam, hogy Lucas meghallja majd.

   -  Mindig is tudtam – felelte habozás nélkül, végre a szememre összpontosítva. – Úgy nőttem fel, hogy tudtam a létezésükről.

   -  De hogyan? – Néztem ezt az embert, és semmit sem értettem. Fölém magasodott, kezeit összefonta a mellkasa előtt, szinte sütött róla az idegesség. Lucas megcsóválta a fejét, adva magának pár pillanatnyi gondolkodási időt.

   -  Nem viselkedtek eddig soha így, tudod – terelte el aztán a szót. – Nyugodtak voltak, nem vadásztak hajókra a part mentén. Sosem voltam benne biztos, hogy miért, csak találgatni tudtam, mert azt vártam volna tőlük, hogy gyilkolnak… Úgy értem, ez az, amit mindenki feltételezne egy hordányi szirénről. És idén egyszer csak felébredtek. Megéheztek, azt hiszem, és piszkosul. Úgy gondolom, ha egyszer jól laknak, megint abbahagyják, és megint hosszú időre visszajönnek a fészkükbe. – Hátranézett a válla fölött, oda, ahol pár napja egy éjjelen még egy csónakban hánykódtunk. Én direkt nem követtem a példáját. – Ide.

   -  Az ő éhségük sok honfitársunk halálát jelentette – mondtam kissé szárazon. – Ártatlan halászokét. Felkelőkét. Ki tudja még, hogy kiét!

   Meglepett a fájdalom, amit Lucas szemében láttam, ahogy visszanézett rám. Megzavart. Becsuktam a szám, hideg, fehér kezeim összekulcsolódtak az ölemben. – Tudom, Naomh – felelte szinte suttogva.

   -  Akkor minket miért nem öltek meg? – Hirtelen fellángolt bennem valamiféle indulat, ami nem is Lucasnak, de sokkal inkább az óceánban élő bestiáknak szólt. – Akkor épp nem voltak éhesek?

   A férfi olyan arcot vágott, mintha teljesen sarokba szorult volna. Felpattantam eddigi ülőhelyemről, a lapos szikláról, mire a hátamba tompa fájdalom hasított. Igyekeztem nem grimaszolni tőle, inkább könyörtelenül Lucas felé fordultam, éreztem, hogy pillantásomból árad a megvesztegethetetlenség. Ő maga hangosan felsóhajtott, és hosszan hunyta le a szemét, keresve a megfelelő szavakat. – Az a történet, amit apám mesélt neked – kezdte -, igaz volt. Minden szava. Az elejétől a végéig.

   Képtelen voltam bármit is felelni erre. Tehetetlenül bámultam rá, szám elnyílt, ahogy megpróbáltam valami értelmeset kinyögni. – Tessék? – Ennyire futotta tőlem.

   -  Az a szirén, akit annyit emleget, Áine. – Habozva bólintottam, jelezve, hogy emlékszem rá. Lucas az óceán felé biccentett. – Ő is ott van.

   -  Az a szirén, akiről apád azt állítja, beleszeretett, és hónapokon keresztül vele hált? – Meg sem kíséreltem elrejteni a hangomból a kétkedést. – Az a szirén, aki elvileg megkímélte az életét, és ahelyett, hogy őt is felfalja, mint a legénység többi tagját, inkább a szeretőjévé tette?

   A távolból éles nyerítés hallatszott. Lucas felpillantott, pár másodpercig a hang forrását keresve, aztán inkább visszanézett rám. Mély levegőt vett, mintha nehezére esett volna folytatnia a mondanivalóját, szeme kerülte a pillantásomat.

   -  Igen, de nem csak erről van szó – szólalt meg végül a fejét rázva. Kezeit leengedte maga mellé, ujjait hol ökölbe szorította, hol ellazította. – Szült neki egy fiút is.

   Meglepett hangot hallattam, olyat, amit akár sikkantásnak is nevezhettem volna. Mielőtt bármit is szólhattam volna, újabb nyerítések hangzottak fel, csak most sokkal közelebbről. Lucas megpördült, én pedig követtem a példáját.

   A horizonton négy vágtató lovas jelent meg, akik egyenesen a szirten álló ház felé tartottak. Mosach és Rí vadul ugatva rohantak elő rejtekükből, az eddig a mezőn legelésző ménes egy testként feszült meg.

   -  Ó, hogy az a… - mordult fel Lucas, mielőtt összenéztünk volna. Valószínűleg sütött rólam a zavarodottság, mert a férfi most bátorítóan elmosolyodott. Keze kinyúlt, hogy röviden, finoman megszorítsa az enyémet. – Megkönnyebbültem, hogy végre elmondhattam. – Azzal már el is indult volna a jövevények felé, én azonban még gyorsan elkaptam a karját. Ereimben zubogott a vér, hirtelen úgy éreztem, mintha nem is egy ember kabátujját markolnám, hanem egy különös, megfejthetetlen lényét, ami meg akar nyílni nekem, de valamiért nem sikerül neki. Már megint úgy kellett kihúznom belőle mindent, de ez egyszer nem akartam annyiban hagyni.  

   -  Ezért nem bántottak minket? – kérdeztem kiszáradt szájjal. – Az az Áine, az egyik szirén lenne az anyád? – Mikor észrevettem, hogy habozik, a levegő méltatlankodva szakadt ki belőlem. – Lucas! Most te bízz meg bennem, az Isten szerelmére.

   Lucas arcán egy másodperc alatt mintha ezer érzés futott volna végig. Minden bizonnyal ugyanúgy tovább gondolta a dolgot, mint én: megbíztam benne, és rá is fizettem. Tartozott nekem annyival, hogy nem beszél félre, és egyenesen válaszol a kérdéseimre.

   -  Igen, Naomh, ő az anyám – bólintott, úgy ejtve ki ezt a száján, mint valami szégyenteljes dolgot. – Őmiatta a szirének sosem bántanának, már százszor megtehették volna az évek alatt… Ezért mertelek odavinni téged.

   -  Engem mégis bántottak. – Észrevettem, hogy még mindig a karját markolom, így sietve visszahúztam a kezem, belekapaszkodva a szoknyám ráncaiba. – Nem tudom, hogyan, mert egy ujjal sem értek hozzám, és közben mégis…

   -  Tudom – sóhajtott a férfi, de hirtelen megkeményedett az arca. – Hidd el, ha tudtam volna, hogy ezt fogják tenni veled, soha nem vittelek volna közéjük. Semmi pénzért nem ártanék neked szánt szándékkal, remélem, érzed ezt, és… meg tudsz nekem bocsátani.

   Így fordított nekem hátat. – Lucas! – kiáltottam utána, de ő mintha meg sem hallotta volna sietett előre. Kapkodva próbáltam összeszedni magam a sokkból, de figyelmem gyorsan az érkező lovasokra irányult, főleg, hogy lassan a ház népe is kitódult az udvarra. Láttam Oonagh-t, akinek arcán őszinte öröm sugárzott, Paddyt, aki kezét feltartva üdvözölte az érkezőket. Íomhar az istállóból igyekezett ki, kezében vasvillával, Eilís és Éabha összekapaszkodva, mereven figyelték a történteket a verandáról.

   Ekkor vágott belém a felismerés. Hát eljöttek értünk.  

   Reszketegen szívtam be a levegőt. Tudtam, hogy Lucas pár napja elküldte Íomhart Paddy felépülésének hírével, de nem gondoltam bele, hogy ez a pillanat ilyen hamar eljön. Számat összeszorítva indultam meg a ház felé én is, amihez a lovasok már közelebb jártak, mint én magam. Ügetésre fogták hátasaikat, közülük páran a hangjukat is hallatták. Egyikük leugrott lováról, s hárman egymás nyakába borultak Kavanagh-val és Oonagh-val. Ahogy felnézett a csoportos ölelésből, megpillantottam vörös arany haját, amin megcsillant a nap tompa fénye. A sokk újabb hulláma nagy erővel söpört végig rajtam, egy pillanatig azt hittem, elájulok.

   -  Ez nem lehet – suttogtam magam elé, bőszen pislogva ki szemem elől a makacs, ugráló fekete pontokat. – Ez egyszerűen… Finbarr! – Az öcsém megpördült neve hallatára, én pedig elindultam, lépteim egyre csak gyorsultak, mígnem már teljes erőmből rohantam.

   Olyan szorosan ölelkeztünk össze, hogy egy pillanatra levegőt sem kaptam, ám ez érdekelt a legkevésbé. A megkönnyebbülés könnyei törtek fel belőlem, ahogy magamhoz szorítottam halottnak hitt testvéremet, aki megnyugtatóan simogatta a hátam, hálát rebegve a fülembe. Elengedtem, de rögtön két kezem közé fogtam az arcát, tenyeremet bökte a többhetes borosta. – Hála Istennek! – hebegtem. – Egyben vagy? Nem sérültél meg? – Ám ahogy végignéztem rajta, megbizonyosodhattam arról, hogy teljesen egészséges, sőt; kiváló erőben volt.

   -  Én is rettenetesen aggódtam érted, Naomh – szólt Finbarr, majd újra magához ölelt. – De most már itt vagyok, ahogy még Ballybunionban megígértem. Sok mesélnivalód lehet, most azonnal kezdj neki!

   -  Előbb te – böktem meg a mellkasát, bár belülről halvány keserűség töltött el.

   Biztosra vettem, hogy Finbarr-nál sokkal furcsább dolgokat tudnék mesélni. Azokat azonban talán örökre magamban kell tartanom.